Szép/praktikus

A problémakör, mely azzal foglalkozik, a szép vagy a használható a jobb-e, az élet számtalan területén előkerül. Ráadásul általában fontos témákban, például a párválasztásban (vajon azzal az emberrel fogom-e jobban érezni magam, akinek a látványa kielégít, vagy azzal, akinek a társaságát élvezem?) vagy még fontosabb alkalmakkor: amikor vásárolunk. Gyakran gondolkozunk azon a boltban állva, vagy az interneten termékeket böngészve, hogy vajon azt vegyük-e meg, aminek a formája/színe tetszik, vagy azt, mit jól tudunk majd használni. Persze fontos aspektus az ár is, de ezt tekinthetjük a műfaj, a vásárlás sajátosságának.
Lehetetlennel határos általános elméletet felállítani a kérdésben, egy elvet meghatározni, amivel minden helyzetben helyesen dönthetünk, de próbálkozni talán lehet. Tulajdonképpen a legalapvetőbb eldöntendő kérdés, hogy mennyire kívánunk a megjelenésünkkel, a külsőségekkel foglalkozni. Bátran mondhatjuk, hogy engem aztán nem érdekel, milyen az emberek első benyomása, aki a külső, vagy előítéletek alapján ítél meg, azzal úgyse szívesen állnék szóba, teljesen azonban senki sem tudja magából kizárni az előítéleteket, senki sem tud teljesen elvonatkoztatni attól a formától, amivel nap, mint nap szembesül. A külsőségekkel való törődést tehát fel lehet fogni úgy is, mint a társadalomnak tett szívességet, amiért cserébe elnéznek nekünk apróbb hibákat, tehát tulajdonképp mi magunk is részesülhetünk áldásából.
A külsőnkből azonban nem csak a környezetünk ítél, hanem bizonyos fokig magunk is. Nem nézzük meg magunkat a tükörben minden nap, vagy ha tárgyainkra vonatkoztatjuk az állítást, azokat sem feltétlenül vizsgálgatjuk meg évente háromszázötvenhatszor, mégis ezek a dolgok adják meg a közeget, amelyben élünk; akaratlanul is, figyelmen kívül is, de jelenlétükkel befolyásolják a történtek áramlását.
Ha odafigyelünk a kontextusunkra, a minket körülvevő világra, akkor elkezdjük jobban megválogatni azokat a tárgyakat, amikkel berendezzük ezt a globális interiőrt. Ízlés, esztétikai érzék, ezek mind más dimenziók fogalmai, ebben a síkban csakis az a fontos, hogy mi magunk hogyan ítéljük meg magunkat. Ha egy olyan ember mellett éljük le az életünket, akire minden nap öröm ránézni, biztosan más létélményben részesülünk, mint egy olyan egyén mellett, akivel igaz páratlanul szórakozunk olykor, a külsejétől azonban a hányinger fog el minket. Természetesen vannak kompromisszumok és vannak tökéletes ötvözetek, olyan használati tárgyak, melyek nem csak gyönyörűek, de technikailag is megállják a helyüket. Talán az emberek között is létezik egy ilyen halmaz, nem tudom, csak azt, hogy legyen élő vagy élettelen a szépség és praktikusság hibridje, nem egy gyakori jelenség. Ezért érdemes berendezkedni egy konkrét álláspontra, azt következetesen szolgálni, hogy a nap mint nap elénk kerülő vagy szép vagy hasznos tárgyak és emberek áradatával el tudjunk számolni.
Ha nem sütjük rá a felszínesség bélyegét a forma élvezetének, a szépség hajhászásának selyemfényű levélpapírjára, úgy talán tisztább ítéletet hozhatunk. Általános jelenség, hogy a szép tárgyak drágábbak, mint a praktikusak, egy gyönyörű társ közelségéért többet kell küzdeni, mint egy kellemes beszélgető partnerért. Tehát általában fel merül a kérdés, hogy a vonzó külső megéri-e a plusz befektetést. Megtérül-e úgy, mint a kitűnően lemérhető praktikusság? Számít-e megtérülésnek olyan pozitívum, amire ha nem vagyunk nyitottak észre sem vesszük?
Olyan szerencsés kialakítású jellemünk, hogy a döntések után már tudjuk a választ ezekre a kérdésekre, utólag már mindenki nagyon okos tud lenni. Ha például már megvettünk egy méregdrága, használhatatlan, de gyönyörű tárgyat, nem fogjuk kihajítani az ablakon, a szépsége miatt úgyis megtartjuk. Fordítva pedig, hogyha nem küzdünk annak az embernek a közelségéért, akihez vonzódunk, hanem beérjük a rusnya barátainkkal, azt fogjuk érezni, mennyivel is többet ér egy jó barátság egy felszínes kapcsolatnál.
Talán minden döntésünkre úgy kéne néznünk, mintha már megtörtént volna. Beszélhetünk a lehetőségekről múlt időben, beleélhetjük magunkat a különböző választásokba, hogy megtörténtnek érezzük, s utólag ismét lehessünk okosak, de mikor elértük e szellemi fejlettség kellő mértékét, megtudjuk állítani a körhintát és újra a válaszút elé kerülhessünk, immár a döntés birtokában.
Esetleg hagyhatjuk figyelmen kívül is a döntéseket, s foglalkozhatunk mindegyikkel tényleg csak utólag, így mentesülhetünk a szépség és praktikusság közötti választással járó kínzó fejtörés alól.
De el is dönthetjük magunkban, hogy mit tartunk fontosabbnak, ezt felülvizsgálhatjuk minden választásnál és körülvehetjük magunkat olyan eszközökkel, amelyek a legmegfelelőbben egészítik ki életünk terét. Vadászhatunk a két ellentétes halmaz metszeteit alkotó elemekre is, ha véges időnkből futja arra, hogy egyetlen életünk egyenletének paramétereit tudatosan határozzuk meg. Ha jut energiánk arra, hogy magunknak válasszunk életet.

Dzsida Jenô: Nagycsütörtök - Pilinszky János: Apokrif, összehasonlító verselemzés

A kiválasztott
- Ki lesz Jézus Krisztus utódja? -

2008-ban, 1954-ben, 1933-ban és gondolom bármelyik másik évben is mindenki azt gondolta, hogy neki a legrosszabb a világon. Szinte csak abban lehet mérni az eltelt időt, az évek múlását, hogy mikor mihez volt divat hasonlítani extrém mértékben hányattatott sorsunkat. Asszem 1954 és 1933 Jézus Krisztus éve volt ebből a szempontból, rutinos versenyzőként már sokadik évben vitte haza a legtöbb szenvedésért járó díjat, tekinthetjük tehát, Viro Dolorum lévén a szakma koronázatlan királyának őt.
Vagy meg is koronázták emiatt? Hogy tövissel? Mindegy.
Ha az eddig élt emberek névsorában bekarikáznánk tehát azokat az embereket, akik azt hitték, hogy nekik a legrosszabb a világon, többieknek pedig sokkal könnyebben megy minden, észre se vennénk, hogy köztük van Dzsida Jenő, vagy Pilinszky János. Az ő nevüket egy másik felsorolásban lehet szerencsénk kiszúrni. A magyar érettségi tételeinek listájában, vagy mondjuk azoknak az embereknek a listájában, akik úgy tudták megfogalmazni parttalan önsajnálatukat, hogy aztán a többi ember élvezetesnek találja elolvasni azt. Persze a többi ember meglehetős igénytelen, fogékony az efféle átlagosabbnál átlagosabb életérzésekre, tulajdonképp bármire, ami legalább érdekesen van megfogalmazva.
Én cseppet sem tartom magam ezen tábor tagjának. Nekem a hátam közepére nem hiányzik Pilinszky János vagy Dzsida Jenő bánata. Elfogultságomban Jenővel szimpatizálok hát, mivel ő csak 21 sor erejéig rabolja drága időmet. János nyolcvanhárom sor elolvasására tart igényt, de legalább ő ennyi idő alatt rá is feszül a keresztre. Valójában persze megéri foglalkozni a kettejük bánatával, úgyhogy nézzük is meg, miért lógatják az orrukat, mi az a feldolgozhatatlan probléma, ami mérhető az összes ember bűneinek megváltásához:
Például késik a vonat.
Nem semmi.
Magam ismeretlenül állok a probléma előtt, Istennek hála nem részesültem még ekkora büntetésben, bele se merek gondolni, vajh' feltudnám-e dolgozni e helyzet végtelen kínjait... Beleroppannék... Beleroppannék, mint Jenő. A naiv Jenő. De nem naiv János. János ugyanis tudja, hogyha megmondaná a versében, hogy mi a problémája, akkor arra is mondhatnánk, hogy az bizony bagatell. Ő viszont hallgat az okairól, ha nekünk is elsiklik fölötte a figyelmünk, akkor pedig megvan a balhé, beugrottunk, elfogadtuk őt is Krisztusként. Sokkal tovább persze az ő ravaszsága sem terjed, egy ponton ugyanis kiderül, hogy ebbe a témába is ismét a második világháború apró-cseprő botlásait látja bele. Sajnálkozásra fogékony olvasóknál persze ez egyértelmű pozitívumként jelenik meg, halott zsidókkal kifoltozgatva saját fájdalmainak rostáját sokkal kellemesebb patchwork-öt kapunk, tele jól ismert, már ezerszer végig zokogott láger-fordulatokkal.
Talán azért is tetszik nekem ez a Jenő, mert ő nem pótolja ki még szenvedésben is hiányos sorsát azzal a kis összeállítással, amit a Fókuszban látott a minap, hanem kereken kiböki, hogy neki csak a vonatra kell várnia, emiatt tartja magát Dzsida J.K.I.F.M. Jenőnek, azaz Dzsida Jézus Krisztus, Isten fia Megváltó Jenőnek. Az ilyesmi szerintem korrekt.
Korrekt továbbá a sötétben útnak indult vándor szerepe is, amelybe belebújik Jenő, és az őt érő szinesztéziák megpróbáltatásai: a "tompa borzalom", a "fullatag" vagy "hideg sötét". Tulajdonképpen, ha nem nézem a vers utolsó négy sorát, akkor a megszemélyesített csillagok; a csatlakozás hiányának egyszerű, szinte magától értetődő volta; ahogy az emberkéz alkotta mozdonyok fénye és füstje a költőre vetül, ami elől hanyatt-homlok menekül vissza a várakozás erdejébe, ezek mind pozitívumként ülepednének le az Úr által el nem vett pohár alján.
Sajnos azonban elolvastam a vers végét is. Így tudom, hogy nem elég neki, hogy feleleveníti Péter, Jakab és János kudarcát, de ha már megvette a franchise-t, akkor már Mátét és a "kövér csöppekben" induló vér-izzadtság képet sem hagyhatja ki a buliból.
Pilinszky nem ilyen olcsó eszközökkel teszi bibliaivá nyolcvanhárom sorát, sokkal finomabban érzékelteti az értézeltetnivalót. János tudja, hogy nem kell a szánkba rágni, leírni konkrétan, hogy Én = Jézus Krisztus, anélkül is megértjük.
Éjjel, a kertben, "a számkivettetésben" ő is vádol. Szerinte nem ismerjük a fájdalmát (nem mondta el), bár mivel nem is az apjához beszél, annyira nem is érződik szavaiból a vágy a feloldozásra. Még azt is megteszi, hogy személyt vált, az egyes szám elsőjéről a harmadikjára. Össze nem illő jelzőkkel alkot megszemélyesítéseket ("és szólok én, mint éjidőn a fa") és metaforákat ("a haragos ég infravörösében"), hogy minél inkább elüssön a feldolgozott műtől és ne higgyük, hogy névrokonának művét másolja csupán. Még arra is képes, hogy a cselekményt is átírja kedve szerint:
A kereszten nem tudja elérni apját, nem tud vele beszélni. Talán ez az, amitől az ő, anyagdarabokból összefércelt falvédője különleges lesz és büszkén rakhatjuk majd a vitrinbe, jelezvén, hogy na ez, ez már valami. Talán ezzel próbál túlemelkedni Adyn, József Attilán, vagy bárki máson. Ők végülis megtalálták Istent, egész életükben édes arany haverok voltak, egyedül ez a János az, akinek nincs része ebben a kegyben. Talán ezért rosszabb neki annyival. Annyival, hogy talán már fel se fog támadni. Az kérdéses csupán, hogy ez a mi bűneink konstans voltát fejezi ki (azaz az izraelitákat ért sérelmek továbbra is pur-habként töltik-e ki szivacsos szerkezetű verseit), vagy csak azt, hogy amikor majd jön az Igazi, akkor János már nem figyel majd a harsonák szavára és nem emelkedik ki a földből, hogy megmérettessen.
Krisztusi fájdalmainak könnyei homorún bringáznak végig az arcán, a plasztika kifordításával érzékelteti, hogy ez az alapvetően pozitív alakzat negatív értelmű. Ha csöppenne még ki szemeiből nedv, teljesé válna a forma, sziklaarca ráncfeltöltést kapna. Szerencsére azonban már nem csurran semmi: vége az önsajnálatnak.

József Attila: A dunánál

A vers egy valóságos képpel, valóságos helyzettel – a József Attila rutinnal – indul, ezt alakítja át az érzéseinek, hangulatainak kivetülésévé, rögtön a negyedik sorban. A kezdőkép alsó sávját komótosan átszelő dinnyehéj azóta József Attila szimbólumává vált, boldog-boldogtalan utalgat ilyen és ehhez hasonló képekkel a költőre. Tehát a címben már említett folyó partján üldögélő lírai én pihenteti a szemét a környezetén, miközben elmélkedik és lassan a gondolata szét árad a kézzel tapintható valóság látványába, "Mintha szívemből folyt volna tova." A hömpölygő folyót tehát úgy írja le, mintha ő tartalmazná, feltételezve, hogy ami belőle ömlik ki, az az ő részét képezi. Ennek mond ellent a hasonlatok sorozata, mellyel a dicső vizet illeti: először a munkát, annak is a kétkezi fajtáit látja meg benne, amiket ő nem végez, olyan minőségeket észlel a víz fodrai között, amikkel ő nem rendelkezik, majd halott anyját veszi észre a habokban: hiányának legerősebb szimbólumát.
Na de hogy lehet, hogy ami a lírai énen keresztül elevenedik meg, az nincs meg benne? - kérdezi talán. Tisztában van azzal, hogy vélekedik a költő önmagáról és a világról? Szerencsére ő ezt is elmondja, de csak azután, hogy a képzelgéséből kiszakítja egy véletlen"baleset": elered az eső. Látszik, hogy nem most üldögél először egyedül, gondolataira koncentrálva, technikájában megmutatkozik a több éves tapasztalat: magát a zavaró tényezőt, az esőt állítja szolgálatába, a képében a múlt cseppjei zavarják meg a hullámok hömpölygő felszínét. Ezzel vissza is süllyed az eredeti gondolatmenetébe, a metaforák bugyborékolva szakadnak fel a szájából, a ruhái alól és rohannak a vízfelszínére, hogy ott aztán a levegő egészével egyesülve pukkanjanak szét, párhuzamosan azzal, ahogy a költő feje koppan a folyó fenekén.
Talán eszméletét vesztette az ütéstől, talán már több napja oszló vízi hulla a lírai én, képes az első szakasz kérdéseire válaszokkal szolgálni. Mint a testből kiszakadt lélek, tekint kívülről helyzetére, a világra, onnan pedig könnyű okosnak lenni. Oldalán megelevenednek más lelkek is, "száz ezer ős" szemléli vele az idő folyamát, ezt az ősi toposzt: a minden tudást magában foglaló végtelen, szivárványos folyamot, ami az idő vízimalmának kerekét hajtja. Kezd rátérni a már leírt, de még meg nem válaszolt kérdésre, szintén egy már ismert, régi történettel, az anyag és a szellem, a múlt és a jelen, az öröm és a bánat jin-jang szerű kapcsolatával magyarázza meg, hogyan lehetséges, hogy egy olyan folyam fakadjon az ő szívéből, ami magában foglal mindent, amiben ő maga hiányt szenved. Kereshetnénk összefüggést a "Verset írunk - ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem sorok" között és József Attila nyugodtabb, lemondó természetén olykor felül kerekedő dührohamai között vagy a legtöbb versében felvázolt két út közül, ahogyan a problémáin felül kerekedhet, olyan tudományos szakkifejezésekkel dobálózva, mint a tudathasadás és hasonlók, mégsem tesszük.
Helyette a harmadik és egyben utolsó szakasszal kezdünk foglalkozni, melyben az óda hagyományainak megfelelően egy végső következtetést próbál meg levonni a vers írója. Szüleit mutatja be, akiknek akár a régebbi korok nagy gondolkodóit (akár még keleti gondolkodókat is, de azért ennyire talán ne menjünk messzire) is tekintheti, szintén ellentétekkel; anyja kun fehérje beleível apja székely feketéjébe és a gondoskodás világos pontját süti belé, amíg a sötét pólus az igazsággal foltozza be a makulátlanságot. Ez kört alkot, az író köré, ettől válik az eggyé és mindenné, a teljes világgá.
Ha nem felejtettük még el, hogy a lírai én kiterülve nyugszik a Duna kavicsos alján, akkor arra gondolhatunk, hogy ezzel holt magányában újra építi a világot más táptalaj híján önmagában. Rekonstruálja emiatt szívében a felmenőit, Árpádot, Zalánt, Werbőczit és Dózsát, a magyar nemzet etnikumait és történelmét, majd a "szelíd jövő"-höz fordul.
Szelíd lenyugvása, ha a versben maradunk, annak tudható be, hogy mindent magában foglal, így mindenre tekintettel van, ezért nem követeli vissza olyan vadul a magyarok kudarcainak eredményeként elvesztett területeket, mint a tizennégy évvel korábban íródott Nem, nem soha című versében. Épp az ellenkezőjére buzdít: "A harcot, amelyet, őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés".
Dolgozni akar. Rendezni végre a világgal közös dolgait. Tisztában van azzal is, hogy ez nem lesz könnyű munka. Kár, hogy már meghalt.