Nem tudom, hogy miért fontos adózni. Hallottam már párszor történeteket erről, de egyik sem volt annyira meggyőző, hogy beépítsem a saját gondolkodásomba. Az a problémája a legtöbb indoklásnak, ami a közteherviselést próbálja magyarázni, hogy kötelességünknek tekinti azt, ezért úgy hiszi, más okát nem is kell találnunk. Nekem is elég lenne ennyi ahhoz, hogy ugyanúgy adózzak, ahogy eddíg is. Hogy adózzak az adózás élvezetének. Na de, hogy nézne már ki, ha a négyezer karakter helyett annyit írnék, hogy "Mert kell."
Talán hátulról nézve könnyebb megtalálni a fogást a témán. Pénzt veszíteni senki sem szeret, a legtöbben legszívesebben semmiért sem fizetnénk. Ahogy a mondás is tartja, semmi nem esik olyan jól, mint a potya. Bizony potya. Még egy ilyen gyönyörű szót is köszönhetünk kapzsiságunknak. Ez is nagyon plasztikusan fejezi ki, hogy mennyire nem hiányzik nekünk az, hogy fizessünk még egy adót is.
Hátulról meg azt látjuk, hogy a pénzünkből épülnek és működnek rendszerek, épületek, hivatalok, emberek, kutyák, macskák. Az adózást pártolók gyakorta emlegetnek efféle óriási beruházásokat, amelyek haszna kétségbevonhatatlan, adózás nélkül azonban elképzelhetetlenek lennének. Nekem az nem tetszik ebben, hogy a szomszéd Porschéje is egy hasznos és gyönyörű dolog, úgyszintén drága volt, a hapi mégis összehozta az én közreműködésem nélkül. Rosszabb májjal rendelkező emberek mondhatják azt, hogy nem, nem, nem, nem sikerült neki sem az én adóm nélkül, mert mindenki, aki drága autót vesz, az lop a közpénzből. Jó érzés lenne úgy nézni a mellettem elsuhanó luxusterepjárókra, hogy na, ennek az árából is milyen jó sok folyik be az én kórházi ellátásomba, csak a májam nekem sem tökéletes.
Az tehát nem hat meg, hogy drága dolgokra lehet elkölteni a forintjainkat. Az már egy fokkal elfogadhatóbb érv az adóból finanszírozott tevékenységek és tartalmak és egyebek mellett, hogy a pénzeszsák a szomszédban sosem fogja állni a teljes költségét annak, hogy a MOMÉra járok. Gondolom sosem fog autópályát építeni Kalocsáig, de éppen szélsőséges vagy furcsa esetekben el tudom képzelni ezeknek is az ellenkezőjét.
Egy olyan furcsa esetben, ahol valami érdekeltté teszi ezekben a tevékenységekben. Szerintem ezt is el lehet érni. Alapvetően egy kiterjedt és erős szolidaritással vagy közösségtudattal, ezeken felül pedig üzleti meg gazdasági meg mindenféle modellekkel és programokkal.
Az adózás nem tetszik, a közösségtudat tetszik. Megpróbálom inkább ezt indokolni, bár ezt sem könnyű. Véletlenül mindig kötelességtudatot írok helyette. Ha kézzel írnék, akkor még látszana is, hogy nem hazudok, végre nem fiktív dolgokról írok a kutatási feladatokra. Azt hiszem annyira összekovácsolódik a közösség és a kötelesség, hogy már szinte meg sem tudom őket különböztetni.
Azt hiszem ez egy olyan dolog, hogy beleszületünk az országunkba és az ezzel összefonódó adózásba, akár fontosnak tartjuk a közösségtudatot, akár nem. Innentől már később kitalálhatjuk, hogy miért is olyan jó, vagy meghatározó ez, de valahogy nem lesz az igazi. Nem egy személyes választás vagy döntés figyel az okok mögül, hanem mindannyian tudjuk, hogy semmilyen más lehetőség nem volt. Ezért olyan nehéz bárkinek a szájából elhinni azt, hogy fontos a szolidaritás, meg a hozzákapcsolódó, de jelentésben szinte teljesen megegyező kifejezések hada, mert mindenkinek a megbízhatóságát aláássa az a tény, hogy ő is kényszerítve volt.
Ezért óckodom én is a magyarázat beadásától. A szavahihetőségem ugyanis nagyon fontos nekem. Idéznék szívesen a Sebhelyes arcúból, miszerint "Nekem nincsen semmim a világon, csak a tököm meg a puszta szavam... És ezt a kettőt nem játszom el senkiért... megértetted?" Vagy hivatkozhatnék korábban beadott kutatási feladataimra, ahol kijátszva az alapvető, felém irányuló bizalmat, rengeteg valótlan állítást csempésztem a valóságosak közé, ezzel alkotva meg egész műveim konfliktusát.
Mondhatnám, lételemem a megbízhatóságom, nélküle fantáziám nem talál táptalajt és rövid időn belül szűkölve kiszenved. Nem volna hát etikus, ha bárki arra kérne ezek után, hogy igenis váljak hazudozóvá a társadalom szemében, jussak a farkast kiáltó ifjú sorsára és vegyem fel a Júdás nevet.
Felmentést kérek hát.
péntek
Blaszfémia
Sokunkkal megesett már, hogy általános iskolába mentünk. Van aki később, van, aki kicsit korábban, de elmondható, hogy nagyjából mindenki megy. Meg van a hagyománya ugye kulturálisan, meg jogilag is. De mindegy is. A lényeg, hogy én is mentem általános iskolába. A beiratkozásnál a szemembe sütött a nap és kis köröcskékbe kellett belerajzolni a kreativitásunkat. A hóemberig jutottam, aztán a kedves nénik felhívták a figyelmemet egy vakító égitestre, amit szintén jó volna ilyenformán ábrázolni.
Elkezdtem gyakrabban járogatni az iskolába, ennek is meg van a hagyománya persze a kultúrában. Így egyre jobban megismertem a betűket, a számokat, meg a parancsolatokat. A tanítás előtt egy félórával korábban jártunk be, hogy részt vehessünk a reggeli áhítaton, havonta egyszer pedig zsoltáréneklésen, ahol az iskola orgonistája segítségével csiszoltuk hangjainkat, hogy az évvégi istentiszteletre tökéletes legyen.
Templomba amúgy nem szerettem járni, mert mindíg nagyon hideg volt, meg amúgy sem volt túl izgalmas. A hittan órákkal nem volt ilyen jellegű problémám, ott videón néztünk szakállas embereket, akik jeruzsálembe érkeztek, meg elsőszülötti jogot cserélgettek bablevesekért.
Aztán ettem egy almát és jelentkeztem egy hatosztályos gimnáziumba, hogy minél hamarabb elkerülhessek az Ige közeléből. Bár nem kerestem a visszavezető utat a Paradicsomba, mégsem találtam oda sosem.
Ma járok a MOMÉra, végzem a kurzust mindennap. Egyszer csak jön a feladat, hogy Eat-art. Csináltam rá egy filmet, amelyik az utolsó vacsoráról szól, reprodukáltam is az eseményt az egyik délután a menzán. Női tanítványokkal, báránysült helyett bárány alakú tortával, a megváltó helyén a barátnőmmel.
Ma járok a MOMÉra, végzem tovább a kurzust, egyszer csak jön a pályázat, hogy valamilyen ismert mondát vagy legendát kell ábrázolni a viktoriánus korba helyezve, gőzgépekkel színesítve. Csináltam rá egy angyali üdvözlet festményt, Szűz Máriával, Szentlélekkel, arkangyallal. Meg kell jegyeznem, a nyár végi Szakrális művészetek hetére is nagy erőkkel készülök.
Ha valaki megkérdezi, vallásos vagyok-e, azt mondom nem. És nem is hazudok. Mint ahogy szívesen veszek fel nyakkendőt és zakót viccből, úgy szívesen keltem a vallásos áhítat látszatát is. Iróniát csempészek bele, nyakkendőkből például csak a legocsmányabb darabokat kötöm a nyakamba, mégis hiszik azt sokan, hogy konzervativizmusból öltözök elegánsan.
Nem tudom, hogy a munkáim miatt hiszi-e valaki róllam azt, hogy hiszek az egyistenben. Nem tudom, hogy amikor művészettörténetből bibliai történettel találkozunk és én kívülről tudom azt, hiszi-e valaki, hogy én mindennap előveszem otthon a Szentírást.
Azt hiszem nem.
Túl erőteljesen ítélem el a vallást és túl agresszívan állok a kérdéséhez. Gyakorlottabb tekintet számára ez már szemet is szúrhat. Komolyan, ha a legbelsőbb részembe nézek, ott sem hiszek Istenben. Mégis, mintha csak vallásos lennék, olyan szívesen kezdek el Szent Jakab és Szent György ikonokat festeni és olyan lelkesen tervezgetem a Mária mennybemenetele képemet is. Igazából senkit sem ismerek, aki vallásos meggyőződésből ennyire megszállottja lenne a szakrális művészeteknek, bár magamat sem tartom elvetemültnek.
Más előjellel, de ugyanazokat a számokat írom fel, mintha én magam is hívő volnék. Én is varázstalan vagyok ugye (Max Weber), egy olyan évszámban születtem, úgyhogy nem is volt lehetséges hogy komolyan magamévá tegyem a hitet. Egy olyan korcs, torzszülött módját sajátítottam el helyette a vallásnak, amely belül teljesen üres, kifelé viszont előszeretettel mutat tökéletes telítettséget.
Magamból kiindulva ezt tartom a jelen kereszténységének. Nem én vagyok az egyetlen, aki vicces vagy kritikus felhanggal használja a kereszt, meg a fehér leples, hosszú, göndör hajú, szakállas figura motívumát. Abszolút értékben a Krisztusos óvszer reklám is egyenlő az oltárképpel és a rózsaablakkal (óriásplakát és city light).
Nem meggyőződésből, de használjuk Európa kiöregedett hitét és ezzel tartjuk fent azt. Nem húzzuk ki az infúziót, nem kapcsoljuk le a lélegeztető gépet, pittyog a szívritmusa. Akár még fel is ébredhet a kómából egyszer. Senkit sem érdekel.
Elkezdtem gyakrabban járogatni az iskolába, ennek is meg van a hagyománya persze a kultúrában. Így egyre jobban megismertem a betűket, a számokat, meg a parancsolatokat. A tanítás előtt egy félórával korábban jártunk be, hogy részt vehessünk a reggeli áhítaton, havonta egyszer pedig zsoltáréneklésen, ahol az iskola orgonistája segítségével csiszoltuk hangjainkat, hogy az évvégi istentiszteletre tökéletes legyen.
Templomba amúgy nem szerettem járni, mert mindíg nagyon hideg volt, meg amúgy sem volt túl izgalmas. A hittan órákkal nem volt ilyen jellegű problémám, ott videón néztünk szakállas embereket, akik jeruzsálembe érkeztek, meg elsőszülötti jogot cserélgettek bablevesekért.
Aztán ettem egy almát és jelentkeztem egy hatosztályos gimnáziumba, hogy minél hamarabb elkerülhessek az Ige közeléből. Bár nem kerestem a visszavezető utat a Paradicsomba, mégsem találtam oda sosem.
Ma járok a MOMÉra, végzem a kurzust mindennap. Egyszer csak jön a feladat, hogy Eat-art. Csináltam rá egy filmet, amelyik az utolsó vacsoráról szól, reprodukáltam is az eseményt az egyik délután a menzán. Női tanítványokkal, báránysült helyett bárány alakú tortával, a megváltó helyén a barátnőmmel.
Ma járok a MOMÉra, végzem tovább a kurzust, egyszer csak jön a pályázat, hogy valamilyen ismert mondát vagy legendát kell ábrázolni a viktoriánus korba helyezve, gőzgépekkel színesítve. Csináltam rá egy angyali üdvözlet festményt, Szűz Máriával, Szentlélekkel, arkangyallal. Meg kell jegyeznem, a nyár végi Szakrális művészetek hetére is nagy erőkkel készülök.
Ha valaki megkérdezi, vallásos vagyok-e, azt mondom nem. És nem is hazudok. Mint ahogy szívesen veszek fel nyakkendőt és zakót viccből, úgy szívesen keltem a vallásos áhítat látszatát is. Iróniát csempészek bele, nyakkendőkből például csak a legocsmányabb darabokat kötöm a nyakamba, mégis hiszik azt sokan, hogy konzervativizmusból öltözök elegánsan.
Nem tudom, hogy a munkáim miatt hiszi-e valaki róllam azt, hogy hiszek az egyistenben. Nem tudom, hogy amikor művészettörténetből bibliai történettel találkozunk és én kívülről tudom azt, hiszi-e valaki, hogy én mindennap előveszem otthon a Szentírást.
Azt hiszem nem.
Túl erőteljesen ítélem el a vallást és túl agresszívan állok a kérdéséhez. Gyakorlottabb tekintet számára ez már szemet is szúrhat. Komolyan, ha a legbelsőbb részembe nézek, ott sem hiszek Istenben. Mégis, mintha csak vallásos lennék, olyan szívesen kezdek el Szent Jakab és Szent György ikonokat festeni és olyan lelkesen tervezgetem a Mária mennybemenetele képemet is. Igazából senkit sem ismerek, aki vallásos meggyőződésből ennyire megszállottja lenne a szakrális művészeteknek, bár magamat sem tartom elvetemültnek.
Más előjellel, de ugyanazokat a számokat írom fel, mintha én magam is hívő volnék. Én is varázstalan vagyok ugye (Max Weber), egy olyan évszámban születtem, úgyhogy nem is volt lehetséges hogy komolyan magamévá tegyem a hitet. Egy olyan korcs, torzszülött módját sajátítottam el helyette a vallásnak, amely belül teljesen üres, kifelé viszont előszeretettel mutat tökéletes telítettséget.
Magamból kiindulva ezt tartom a jelen kereszténységének. Nem én vagyok az egyetlen, aki vicces vagy kritikus felhanggal használja a kereszt, meg a fehér leples, hosszú, göndör hajú, szakállas figura motívumát. Abszolút értékben a Krisztusos óvszer reklám is egyenlő az oltárképpel és a rózsaablakkal (óriásplakát és city light).
Nem meggyőződésből, de használjuk Európa kiöregedett hitét és ezzel tartjuk fent azt. Nem húzzuk ki az infúziót, nem kapcsoljuk le a lélegeztető gépet, pittyog a szívritmusa. Akár még fel is ébredhet a kómából egyszer. Senkit sem érdekel.
Az egyik
Elsőre úgy érzem magam, mintha a letűnt idők párizsi szalonjában lennék, pedig sosem jártam ott. Rengeteg kis szobor összevissza, jelöletlenül két nagy vitrinben, tömeg odabent, kívül egyedül látogató. Sötétben világító Bábel-torony-installáció-lárma megy az idegeimre. Korongokat olvasok a félhomályban párnafalon, messziről látványos, közelről szörnyen kényelmetlen. Aztán elkezdődik a kiállítás.
Aztán véget ér a kiállítás. A ruhatárosnő azt mondja, kérem. Jó kiállítás volt. Általában, ha kiállítást látogatok, a végére lefáradok, nem bírom egy egész tárlat súlyát a vállamon. Kortárs installációk, ideológiák húznak le, én meg azt mondom rájuk, hogy hagyjanak már békén. Ma egy kiállítás befogadása kínos. Nem tisztelem napjaink művészeit, nem vagyok hajlandó alávetni magam elvont műveiknek és nem kísérlem meg értelmezni őket, elegem van belőlük. Nem szeretek kiállításra járni. Nem is szoktam túl gyakran.
Jó kiállítás volt. Tetszett. Nem azzal kellett foglalkoznom, hogy minden csóró művész helyébe beleképzeljem magamat és az életművük fényében értelmezzem az amúgy élvezhetetlen műveiket, nem kellett elolvasnom a mellékelt kis használati utasítást, hogy bármit megértsek az odavetett installációkból. Egyértelműen ki volt rakva egy fallosz fallosznak, egy torz embrió torz embriónak, egy fókabőr rövidnadrág fókabőr rövidnadrágnak. Kényeztetettek.
Na de az első és második bekezdés között eltelt egy tárlat, és megváltozott egy benyomás. Most sem álltam kevésbé szkeptikusan a megtekintésre ajánlott tárgyakhoz, mint ahogy azt mondjuk a Ludwig Múzeumban tettem volna. Kellett egy kis idő ahhoz, hogy levetkőzzem ezt, de azt hiszem, erre volt kitalálva az egész. Az elfogadásra meg a toleranciára kívánták rávezetni a kedves vizitort és a neki szánt, szépen kikövezett útra én is ráléptem, elfogadtam a kiállítást. Nem zavart, hogy nagy orrú és göndör hajú, hogy más a bőrszíne, mint nekem, hogy szexuálisan másokhoz vonzódik, hogy közhelyes történeteteket közöl fogalmazni nem tudó és csontvelő evést ellenző szerzőktől.
Amúgy is elfogadónak tartom magam. A bennem alapvető kétely mindenkinek egyformán kijár, nem teszek kivételt. Legalábbis ezt szeretném hinni. Tehát nem vagyok elfogadó. De ha látom, hogy itt egy kiállítás és én negatívan állok hozzá, akkor egy idő után eszembe jut, hogy ejnye, hát én elfogadónak mondom magam, hát akkor itt az alkalom. Na és akkor onnantól buzgón fogadok el.
Egy-két éve nagyon oda voltam a japán kultúráért, elhatároztam, hogy leborotválom a hajamat a fejem búbján, hátul pedig megnövesztem és szamuráj konytba kötöm. Japán szerzőket olvastam. Készítettem egy bábfilmet szamuráj főszereplővel, képeket gyűjtögettem régi keleti páncélokról és azok alapján harcos figurákat rajzoltam. Kerestem egy nekik való szamurájos történetet, elhatároztam, hogy képregényt, vagy animációs filmet építek köréjük.
Aztán elolvastam egy cikket, aminek a szerzője Suzuki Swiftet akart venni, a régit. Aztán megváltoztattam az elképzelésemet. Elkezdtem a magyar motívumokról begyűjteni a jpegeket, huszár ruhákat állítottam a kimonók helyébe. Magyar szerzőket nem kezdtem olvasni, hetyke, pödörni való bajuszt szerettem volna növeszteni, de sajnos képtelen voltam rá arcszőrzetem átmeneti fogyatékosságai miatt. Ez volt nekem a lényeg, hogy a távol-keleti, meglehetősen vonzó kultúra tanulmányozását meghagyjam a szigetországiaknak, ők könnyebben hozzáférnek és jobban beléjük van ivódva. Én idegen vagyok ehhez, nem fogok közéjük tolakodni és úgy tenni, mintha az én őseim is sógunok szolgálatában véreztek volna el.
Megkerestem a nekem legközelebbi harcos kultúrát, ráálltam a huszárokra. Japán kölykök úgyse fognak Perczel Mórral foglalkozni, vagy Dembinszkyvel, rám vár a feladat, hogy őket is animációra vigyem. Mert két harcos kultúra ugyanaz és az összes többi is ugyanaz. Idézek erről:
a szakácskönyvet ismerem, és tudom, hogy több mint húszezerféle tésztát sütnek. De ha jól megnézem, kitűnik, hogy ennyi nincs. Legfeljebb százhúsz. A többi csak arányokban vagy töltelékben vagy formában különbözik. Mikor még jobban odafigyeltem, láttam, hogy alapanyag szerint százhúsz tésztáról szó sem lehet. Megszámoltam, nem volt több, mint huszonhat. Még ez is sok. Még elemibb alapra tértem, s akkor kitűnt, hogy nincs több, csak hét.
Nem Hamvas Béla tanított meg erre, nem A Másik, nem Winkler Róbert a Suzuki Swiftjével. De talán Winkler közel volt hozzá. A Másik nem tanított meg semmire. Ez tévedés. A Másik szemfényvesztés és közhely. Busómaszk, a tetejére ragasztva kígyót harapó kuvik és az orra is szarv, de nincs alatta senki. Kínai nők összetöpörödött lábára szabott cipő üresen. Munkatáborok csíkos egyenruhája Káin stigmájával, összehajtva és lerakva.
Ettől jó.
Aztán véget ér a kiállítás. A ruhatárosnő azt mondja, kérem. Jó kiállítás volt. Általában, ha kiállítást látogatok, a végére lefáradok, nem bírom egy egész tárlat súlyát a vállamon. Kortárs installációk, ideológiák húznak le, én meg azt mondom rájuk, hogy hagyjanak már békén. Ma egy kiállítás befogadása kínos. Nem tisztelem napjaink művészeit, nem vagyok hajlandó alávetni magam elvont műveiknek és nem kísérlem meg értelmezni őket, elegem van belőlük. Nem szeretek kiállításra járni. Nem is szoktam túl gyakran.
Jó kiállítás volt. Tetszett. Nem azzal kellett foglalkoznom, hogy minden csóró művész helyébe beleképzeljem magamat és az életművük fényében értelmezzem az amúgy élvezhetetlen műveiket, nem kellett elolvasnom a mellékelt kis használati utasítást, hogy bármit megértsek az odavetett installációkból. Egyértelműen ki volt rakva egy fallosz fallosznak, egy torz embrió torz embriónak, egy fókabőr rövidnadrág fókabőr rövidnadrágnak. Kényeztetettek.
Na de az első és második bekezdés között eltelt egy tárlat, és megváltozott egy benyomás. Most sem álltam kevésbé szkeptikusan a megtekintésre ajánlott tárgyakhoz, mint ahogy azt mondjuk a Ludwig Múzeumban tettem volna. Kellett egy kis idő ahhoz, hogy levetkőzzem ezt, de azt hiszem, erre volt kitalálva az egész. Az elfogadásra meg a toleranciára kívánták rávezetni a kedves vizitort és a neki szánt, szépen kikövezett útra én is ráléptem, elfogadtam a kiállítást. Nem zavart, hogy nagy orrú és göndör hajú, hogy más a bőrszíne, mint nekem, hogy szexuálisan másokhoz vonzódik, hogy közhelyes történeteteket közöl fogalmazni nem tudó és csontvelő evést ellenző szerzőktől.
Amúgy is elfogadónak tartom magam. A bennem alapvető kétely mindenkinek egyformán kijár, nem teszek kivételt. Legalábbis ezt szeretném hinni. Tehát nem vagyok elfogadó. De ha látom, hogy itt egy kiállítás és én negatívan állok hozzá, akkor egy idő után eszembe jut, hogy ejnye, hát én elfogadónak mondom magam, hát akkor itt az alkalom. Na és akkor onnantól buzgón fogadok el.
Egy-két éve nagyon oda voltam a japán kultúráért, elhatároztam, hogy leborotválom a hajamat a fejem búbján, hátul pedig megnövesztem és szamuráj konytba kötöm. Japán szerzőket olvastam. Készítettem egy bábfilmet szamuráj főszereplővel, képeket gyűjtögettem régi keleti páncélokról és azok alapján harcos figurákat rajzoltam. Kerestem egy nekik való szamurájos történetet, elhatároztam, hogy képregényt, vagy animációs filmet építek köréjük.
Aztán elolvastam egy cikket, aminek a szerzője Suzuki Swiftet akart venni, a régit. Aztán megváltoztattam az elképzelésemet. Elkezdtem a magyar motívumokról begyűjteni a jpegeket, huszár ruhákat állítottam a kimonók helyébe. Magyar szerzőket nem kezdtem olvasni, hetyke, pödörni való bajuszt szerettem volna növeszteni, de sajnos képtelen voltam rá arcszőrzetem átmeneti fogyatékosságai miatt. Ez volt nekem a lényeg, hogy a távol-keleti, meglehetősen vonzó kultúra tanulmányozását meghagyjam a szigetországiaknak, ők könnyebben hozzáférnek és jobban beléjük van ivódva. Én idegen vagyok ehhez, nem fogok közéjük tolakodni és úgy tenni, mintha az én őseim is sógunok szolgálatában véreztek volna el.
Megkerestem a nekem legközelebbi harcos kultúrát, ráálltam a huszárokra. Japán kölykök úgyse fognak Perczel Mórral foglalkozni, vagy Dembinszkyvel, rám vár a feladat, hogy őket is animációra vigyem. Mert két harcos kultúra ugyanaz és az összes többi is ugyanaz. Idézek erről:
a szakácskönyvet ismerem, és tudom, hogy több mint húszezerféle tésztát sütnek. De ha jól megnézem, kitűnik, hogy ennyi nincs. Legfeljebb százhúsz. A többi csak arányokban vagy töltelékben vagy formában különbözik. Mikor még jobban odafigyeltem, láttam, hogy alapanyag szerint százhúsz tésztáról szó sem lehet. Megszámoltam, nem volt több, mint huszonhat. Még ez is sok. Még elemibb alapra tértem, s akkor kitűnt, hogy nincs több, csak hét.
Nem Hamvas Béla tanított meg erre, nem A Másik, nem Winkler Róbert a Suzuki Swiftjével. De talán Winkler közel volt hozzá. A Másik nem tanított meg semmire. Ez tévedés. A Másik szemfényvesztés és közhely. Busómaszk, a tetejére ragasztva kígyót harapó kuvik és az orra is szarv, de nincs alatta senki. Kínai nők összetöpörödött lábára szabott cipő üresen. Munkatáborok csíkos egyenruhája Káin stigmájával, összehajtva és lerakva.
Ettől jó.
vasárnap
Anyám kettős megítélése
Meglehetősen sok filmet nézek meg, mert a világot összefogó digitális hálózat biztosítja ennek a lehetőségét, én pedig élek vele. Néha filmszínházba is látogatok, a televízióban viszont évek óta nem néztem meg semmilyen filmet. Legtöbbször tehát angol nyelven fogadom be a mozgóképeket, néha magyar felirattal, néha anélkül. Ez persze nem véletlen. Szándékoltan nem ülök le otthon a szinkronizált tv adás elé és a moziban is kerülöm az eredeti nyelvüktől megfosztott, ebből a szempontból néma filmeket.
Most talán indokomra volna kíváncsi. Bújhatnék olyan menő szlogenek mögé, mint "a film eredeti nyelvétől megfosztva olyan, mint az ember karok, lábak, fülek, szemek, szájak és vesék nélkül" vagy, hogy "a mesés angol nyelv kristálytiszta harmóniái mintha csak hájjal kenegetnék hallójárataim" esetleg, hogy "még a szórakozás közepette sem feledkezhetünk meg olyan életbe vágóan fontos feladatainkról, mint az idegen nyelvek gyakorlása" de nem teszem. Azt állítom, hogy ez a szokás, ez a viselkedés forma, ez a hóbort, ez a fixa idea, ez, ez családi örökségem.
Nem hiszi? Miért ne hinné? Nem ismer engem, nem bízik bennem, de mégis csak, miért hazudnék? Nem látja okát annak, hogy valótlant állítsak, ezért nem kérdőjelez meg. Szeretnék tenni róla, hogy eszébe se jusson kételkedni szavamban, alátámasztom hát előző kijelentésemet.
- Lekötelez.
- Édesanyám, kinek életemet köszönhetem és kinek édes tejét szoptam csecsemőként, az asszony, ki felnevelt és azzá az emberré tett, akinek most mondhatom magam, tehát anyám ugye, ő angol tanár és nyelvész végzettségű. Előbbiben osztozik a nevelőapámmal, akivel szintén együtt élek. Nem csak beszélnek angolul tehát mind a ketten, hanem életük egy bizonyos szakaszában behatóan tanulmányozták is a nyelvet. Nem meglepő hát, ha ők is az eredeti, angol nyelvű filmélményt preferálják. Gyerekként megszoktam mellettük ezt a magatartást és állítom, ennek eredménye a fentiekben felvázolt jelenség is. - Csak ennyi? - kérdezi ön - Egy elképesztően fonák családi háttér és csak egy meglehetősen harmatos következmény?
- Legyen türelemmel, mondom én, hagyja hadd folytass - Sokáig tart még?
- Ne féljen, már csak kétezer-hatszázhetvenkilenc karaktert kell kibírnia.
- No jó, iparkodjon hát.
- Számíthat rám. Anyám, az a kiállhatatlan, önző perszóna, bocsássa meg jelzőimet, tudhatja, nem vagyok az a szitkozódó fajta, de a következő történetből is megláthatja, nem illenek más jelzők erre a nőre. Szóval anyám kiskoromban gyakran beszélt hozzám angolul is. Ártatlan gyermeki fejjel még nem is sejtettem, milyen hátsó szándékok vezérlik, így barátságosan igyekeztem fogadni. Próbáltam utánozni szavait, kedvében járni azzal, hogy megtanulom ezt a fura, kifordított nyelvet is, kizárólag az ő boldogságáért.
Isten rá a tanúm, küzdöttem érte, de végül megtanultam ezt a beszédet is, immár felelni tudtam szüleim természetellenes, nem magyar szavaira és kifejezéseire. Általánossá vált, hogy idegen szavakat szőttünk beszédünkbe, mondatok erejéig hagytuk magunk mögött anyanyelvünket és háltunk együtt közös, lógó csöcsű brit szeretőnkkel.
Azután megtörtént a kiűzetés. Kapálóztam, rúgtam, haraptam, de sehogy sem tudtam megakadályozni, hogy iskolába kerüljek. Hányingerem volt már a gondolatától is, zsigereimben éreztem, hogy nem vagyok odavaló, tudtam, ott csak szenvedés várhat rám. Próféciáim igaznak bizonyultak, suta, félig angolszász beszédemmel fekete báránnyá váltam a gyönyörű hun beszédűek nyájában. Megbélyegzett, kívülálló, fogyatékos lettem társaim szemében, csúfolódásaik céltáblájává váltam.
Gyűlöltek.
Életem legnehezebb, legkínzóbb korszakát kellett megélnem, anyám, a kegyetlen anyám kisded játékai miatt. Talán beszéltem róla, mekkora küzdelem árán tanultam meg ezt a pepita beszédet, de szavakban nem lehet kifejezni ezt a fájdalmat, a hang és szó nem mértékegysége a szenvedésnek. Viszont a tiszta, szűz magyar anyanyelvre való visszaszokás, az idegen kifejezések levedlése még a korábbinál is jobban felemésztett. Minden energiámat beleadtam, a nap huszonnégy órájában vért izzadva harcoltam. Volt, hogy azt hittem, sosem lesz vége, de akkor sem adtam fel, mert mióta átléptem az iskola küszöbét, tudtam, hogy csak így válhatok a társadalom teljes értékű tagjává.
Évek kemény munkájával sikerült eljutnom oda, ahol most tartok, sikerült tékozló fiúként visszatérnem elhagyott apámhoz, megtérnem a kárpátok nyelvéhez. Környezetem visszafog
- Stílusa kiállhatatlan, kérem szorítkozzon a tények ismertetésére.
- Elnézését kérem, elragadott a hév. Hőn szeretett anyám hagyatékaként a magyar és az angol nyelv felcserélésével kerültem gyakran kellemetlen helyzetbe, de magaménak mondhatok más szokásokat is, az élet minden területéről, melyek egy ismeretlen számára különösnek, szokatlannak, esetleg perverznek tűnhetnek. Férfi létemre ülő helyzetben hódolok a biológiai kiválasztás élvezetének, a heti világgazdaságot kizárólag ürítés közben olvasom, mindig lehajtom a klozet fedelét miután elvégeztem szükségemet, és ugyanígy kivétel nélkül mindig tisztán hagyom magam után a toalett csészéjét.
Ebből, a teljesség igényével készült felsorolásból is tisztán látható, hogy családom a lét minden fontos területére felszerelt a normalitás elemózsiájával. Némelyeket sikerült felemésztenem, az "egy sima egy fordított" beszédet például már feldolgozta gyomrom, némelyek elfogyasztásának még csak most láttam neki: az ötórai tea gyakorlatán már méretes harapásnyomok mutatkoznak; és némelyeket pedig eszem ágában sincs leküzdeni, ezekbe az előző bekezdés felsorolása engedett bepillantást.
- No jó, no jó, eddig tűrtem a mondatait, de most már érje el, hogy megtérüljön ez az energiabefektetés.
- Láthatja az eddigiekből, nem csak egy emberöltőnyi örökség szorult belém, állati őseim rám hagyták az alkalmazkodás áldásos képességét is. Mondaná erre, milyen szerencsés vagyok emiatt. De ha mondaná, tévedne. Senki sem viseli el, ha valaki alkalmazkodik hozzá.
- Lekötelez.
- Édesanyám, kinek életemet köszönhetem és kinek édes tejét szoptam csecsemőként, az asszony, ki felnevelt és azzá az emberré tett, akinek most mondhatom magam, tehát anyám ugye, ő angol tanár és nyelvész végzettségű. Előbbiben osztozik a nevelőapámmal, akivel szintén együtt élek. Nem csak beszélnek angolul tehát mind a ketten, hanem életük egy bizonyos szakaszában behatóan tanulmányozták is a nyelvet. Nem meglepő hát, ha ők is az eredeti, angol nyelvű filmélményt preferálják. Gyerekként megszoktam mellettük ezt a magatartást és állítom, ennek eredménye a fentiekben felvázolt jelenség is. - Csak ennyi? - kérdezi ön - Egy elképesztően fonák családi háttér és csak egy meglehetősen harmatos következmény?
- Legyen türelemmel, mondom én, hagyja hadd folytass - Sokáig tart még?
- Ne féljen, már csak kétezer-hatszázhetvenkilenc karaktert kell kibírnia.
- No jó, iparkodjon hát.
- Számíthat rám. Anyám, az a kiállhatatlan, önző perszóna, bocsássa meg jelzőimet, tudhatja, nem vagyok az a szitkozódó fajta, de a következő történetből is megláthatja, nem illenek más jelzők erre a nőre. Szóval anyám kiskoromban gyakran beszélt hozzám angolul is. Ártatlan gyermeki fejjel még nem is sejtettem, milyen hátsó szándékok vezérlik, így barátságosan igyekeztem fogadni. Próbáltam utánozni szavait, kedvében járni azzal, hogy megtanulom ezt a fura, kifordított nyelvet is, kizárólag az ő boldogságáért.
Isten rá a tanúm, küzdöttem érte, de végül megtanultam ezt a beszédet is, immár felelni tudtam szüleim természetellenes, nem magyar szavaira és kifejezéseire. Általánossá vált, hogy idegen szavakat szőttünk beszédünkbe, mondatok erejéig hagytuk magunk mögött anyanyelvünket és háltunk együtt közös, lógó csöcsű brit szeretőnkkel.
Azután megtörtént a kiűzetés. Kapálóztam, rúgtam, haraptam, de sehogy sem tudtam megakadályozni, hogy iskolába kerüljek. Hányingerem volt már a gondolatától is, zsigereimben éreztem, hogy nem vagyok odavaló, tudtam, ott csak szenvedés várhat rám. Próféciáim igaznak bizonyultak, suta, félig angolszász beszédemmel fekete báránnyá váltam a gyönyörű hun beszédűek nyájában. Megbélyegzett, kívülálló, fogyatékos lettem társaim szemében, csúfolódásaik céltáblájává váltam.
Gyűlöltek.
Életem legnehezebb, legkínzóbb korszakát kellett megélnem, anyám, a kegyetlen anyám kisded játékai miatt. Talán beszéltem róla, mekkora küzdelem árán tanultam meg ezt a pepita beszédet, de szavakban nem lehet kifejezni ezt a fájdalmat, a hang és szó nem mértékegysége a szenvedésnek. Viszont a tiszta, szűz magyar anyanyelvre való visszaszokás, az idegen kifejezések levedlése még a korábbinál is jobban felemésztett. Minden energiámat beleadtam, a nap huszonnégy órájában vért izzadva harcoltam. Volt, hogy azt hittem, sosem lesz vége, de akkor sem adtam fel, mert mióta átléptem az iskola küszöbét, tudtam, hogy csak így válhatok a társadalom teljes értékű tagjává.
Évek kemény munkájával sikerült eljutnom oda, ahol most tartok, sikerült tékozló fiúként visszatérnem elhagyott apámhoz, megtérnem a kárpátok nyelvéhez. Környezetem visszafog
- Stílusa kiállhatatlan, kérem szorítkozzon a tények ismertetésére.
- Elnézését kérem, elragadott a hév. Hőn szeretett anyám hagyatékaként a magyar és az angol nyelv felcserélésével kerültem gyakran kellemetlen helyzetbe, de magaménak mondhatok más szokásokat is, az élet minden területéről, melyek egy ismeretlen számára különösnek, szokatlannak, esetleg perverznek tűnhetnek. Férfi létemre ülő helyzetben hódolok a biológiai kiválasztás élvezetének, a heti világgazdaságot kizárólag ürítés közben olvasom, mindig lehajtom a klozet fedelét miután elvégeztem szükségemet, és ugyanígy kivétel nélkül mindig tisztán hagyom magam után a toalett csészéjét.
Ebből, a teljesség igényével készült felsorolásból is tisztán látható, hogy családom a lét minden fontos területére felszerelt a normalitás elemózsiájával. Némelyeket sikerült felemésztenem, az "egy sima egy fordított" beszédet például már feldolgozta gyomrom, némelyek elfogyasztásának még csak most láttam neki: az ötórai tea gyakorlatán már méretes harapásnyomok mutatkoznak; és némelyeket pedig eszem ágában sincs leküzdeni, ezekbe az előző bekezdés felsorolása engedett bepillantást.
- No jó, no jó, eddig tűrtem a mondatait, de most már érje el, hogy megtérüljön ez az energiabefektetés.
- Láthatja az eddigiekből, nem csak egy emberöltőnyi örökség szorult belém, állati őseim rám hagyták az alkalmazkodás áldásos képességét is. Mondaná erre, milyen szerencsés vagyok emiatt. De ha mondaná, tévedne. Senki sem viseli el, ha valaki alkalmazkodik hozzá.
hétfő
Ez a munkám, CV!
A nap világát 1990 Debrecenében láttam meg, ehelyt jártam végig az általános iskola nyolc osztályát is, de tizenhárom esztendôsen már Veresegyházon, animációs pályafutásom melegágyában találtam magam. Elsô, cím nélküli animációs filmemet itt készítettem el 2004-ben, teljes egészében a Macromedia Flash programmal. Életem virágába érve (tehát még mindig tizennégy évesen), jó pap holtig tanul alapon jelentkeztem a Képzô- és Iparmûvészeti Szakközépiskolába, ahova fôleg frappáns mottóm miatt nyertem bebocsájtást. Itt elkezdtem autókat is tervezni, eleinte ellipszis formáló tréning gyanánt, ugyanis ezekben az idôkben nagy problémát jelentett a szabályos ovális forma kialakítása. Az elsô év fôleg fotózással telt, mintegy megalapozandó késôbbi mozgóképes pályafutásunkat. Elsô iskolai filmem a korábbihoz hasonló technikával készült, tanári instrukció hatására egy harapófogóval a fôszerepben. Késôbb itt több animációs technikával is megismerkedtem, a tárgyanimációval, a pixilációval a 3d animációval, a rajzi-animációval és a papírkivágásos animációval is édes arany haverok vagyunk azóta is. Ezek mindegyikével készítettem is filmet. FIlmográfiám elsô nagyobb szabású darabja a Méreg volt, egy rendhagyó tárgyanimációs film, két társammal ugyanis folyadékokkal alkottuk meg képeit. A pixilációs technikával készült Harmadik Nevem a Veszély-jel a Pécsi Diákfilm Fesztiválon különdíjat nyertünk. A Bohócnál Bohócabb egy papírkivágással készült film, redukált képi világgal, iskolai feladatra, megadott zenére. Ezeken kívül kéz animációs, emberi járást és négylábú állat járását imitáló animációs feladataink voltak, amiket egy fogyatékos szuperhôs történetét feldolgozó rajzfilm követett, a Wrdalak. Tanáraimnak köszönhetôen a bábfilmek világába is belekóstoltam, szamurájt mintázó figurámmal készült mozgás gyakorlatokat a Bábok címû animáció foglalja magában. 2007 telén elkészítettem az elsô játékfilmemet is, a Totalcar pályázatára készült Wolf Plust, melyben egy számítógépes 3d-vel megformált farkas-robot története bontakozik ki, élôszereplôs környezetben. Az idei év a film-etûdök jegyében telt, kreatív videofilm feladatra hoztam tetô alá mozgóképet egy koncertrôl, fôzésrôl, fûnyírásról, biciklizésrôl és még sok más témáról. Egy hete már annak, hogy megkezdtem tanulmányaimat a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animáció szakán, ahol nem titkolt reményem hogy még termékenyebben alkothatok majd, mint bármikor korábban.
Az elsô autómat körül belül 2005 tavaszán rajzoltam meg, azóta kisebb-nagyobb kihagyásokkal folyamatosan tervezek autókat, bár egyik sem készült el valóságos térbeli modellként, mindegyik rajz, vagy számítógépes 3d model. 2005 nyarán az autótervezés apropóján fordultam számítógépes 3d felé, amit azóta is tanulok és alkalmazok animációs célokra is. Hat részletesebben kidolgozott, mûszaki sajátosságaikban is kifinomult jármûvet tudhatok a hátam mögött. Ezek kialakítása vázlatolással indult, amit precízebb rajzok majd a számítógépes modellezés követett, ezek után pedig a leadásuk a pályázatokra. Így készült el a mágneses kerekû autó, ami fejjel lefelé is képez közlekedni, mintegy arcul köpve a gravitációt. Ezután a Wildchat nevû koncepció következett, amellyel egy nemzetközi, korhatár nélküli pályázaton második helyezést értem el. Ennek a jármûnek a különlegessége, hogy fel lehet öltöztetni és chat-elni tud a sofôrje a többi autóssal. A harmadik és a negyedik kocsi a Peugeot 2007-es nemzetközi pályázatára készült, az ötödik pedig designertechniques.com második nemzetközi pályázatán a Susnyás névre hallgató holdjáró-szabadidô autóm vihette haza az aranyérmet. Ennek különlegessége, hogy gumisodronyok forgásával és csápokból álló propellerével képes közlekedni - errôl animációt is készítettem. Persze a siker nem volt újkeletû, korábban (15 évesen) a Budapesti Mûszaki Egyetem országos "A jövô autója" pályázatán is elsô helyezést értem el.
Munkáimról idestova egy bô éve blogot vezetek a juhaszmark.blogspot.com-on, ennek nyomán talált meg elsô munkaadóm is, a Nipparts autóalkatrész kereskedô cég, az ô megrendelésükre egy fék alkatrészekbôl álló robotot terveztem meg.
Az elsô autómat körül belül 2005 tavaszán rajzoltam meg, azóta kisebb-nagyobb kihagyásokkal folyamatosan tervezek autókat, bár egyik sem készült el valóságos térbeli modellként, mindegyik rajz, vagy számítógépes 3d model. 2005 nyarán az autótervezés apropóján fordultam számítógépes 3d felé, amit azóta is tanulok és alkalmazok animációs célokra is. Hat részletesebben kidolgozott, mûszaki sajátosságaikban is kifinomult jármûvet tudhatok a hátam mögött. Ezek kialakítása vázlatolással indult, amit precízebb rajzok majd a számítógépes modellezés követett, ezek után pedig a leadásuk a pályázatokra. Így készült el a mágneses kerekû autó, ami fejjel lefelé is képez közlekedni, mintegy arcul köpve a gravitációt. Ezután a Wildchat nevû koncepció következett, amellyel egy nemzetközi, korhatár nélküli pályázaton második helyezést értem el. Ennek a jármûnek a különlegessége, hogy fel lehet öltöztetni és chat-elni tud a sofôrje a többi autóssal. A harmadik és a negyedik kocsi a Peugeot 2007-es nemzetközi pályázatára készült, az ötödik pedig designertechniques.com második nemzetközi pályázatán a Susnyás névre hallgató holdjáró-szabadidô autóm vihette haza az aranyérmet. Ennek különlegessége, hogy gumisodronyok forgásával és csápokból álló propellerével képes közlekedni - errôl animációt is készítettem. Persze a siker nem volt újkeletû, korábban (15 évesen) a Budapesti Mûszaki Egyetem országos "A jövô autója" pályázatán is elsô helyezést értem el.
Munkáimról idestova egy bô éve blogot vezetek a juhaszmark.blogspot.com-on, ennek nyomán talált meg elsô munkaadóm is, a Nipparts autóalkatrész kereskedô cég, az ô megrendelésükre egy fék alkatrészekbôl álló robotot terveztem meg.
kedd
Ballagási búcsúbeszéd
Hogy miért lesz nektek jó?
A kötelék köztetek és a barátaitok, a tanáraitok, a hétköznapjaitok eddigi helyszíne között mindörökre szétrobban. Nem azt mondom, hogy soha többé nem fogjátok látni a kisképző szinte hetente vakolt falait, vagy nem lesztek soha többé része a lépcső fokait csiszoló folyamnak, de abban megegyezhetünk, hogy a hétfőtöknek, keddeteknek, szerdátoknak, csütörtökötöknek és pénteketeknek egy új iskola vagy munkahely fog ezentúl otthont adni.
Egy fél percig kivételes embernek is érezhetitek magatokat. Tovább nem.
Egy olyan embernek, aki kikerül abból a közegből, amibe mostanra már kellemesen belekocsonyásodott. Aki a rá kirótt, vagy általa felvett szereppel az eltelt 1823 napban már jobban azonosult, mint edimörfi a beverlihilszi zsaruval, viszont most egy új castingra kerül sor. Új emberek lesznek mostantól a sorsotokat közrefogó satupofák, akik mit sem tudnak arról, hogy eddig hogyan viselkedtetek. Nem kényszerítenek rá titeket az eddigi jellemetek által kijelölt útra, bármilyen új személyiséget felvehettek, csak és kizárólag rajtatok múlik.
Egy napig, egy hétig teljesen szabadak vagytok, bárhogyan dönthettek, senki sem fog titeket kérdőre vonni.
Egy hónap múlva viszont már az új életetek is tömlöcbe toloncol titeket, újra rátok csapódik a társaitok által megismert formátok cellájának ajtaja. Ekkorra észreveszitek azt is, hogy ugyanoda jutottatok, ahol ebben a pillanatban vagytok, egy kört írtatok le. Meg volt a lehetőségetek, hogy akármilyen ember bőrébe belebújjatok, mégsem öltöttetek idegen hámréteget, talán a kilökődéstől rettegve, de végülis maradtatok hazai pályán.
Pazarolhatjátok arra az energiátokat, hogy ezt a végkifejletet kielégítőnek láthassátok, de nem igazán éri meg. A célotok az kell, hogy legyen, hogy újjászülessetek és egy új, teljesen más emberként kezdjetek az új közösséggel kompatibilissá konvertálódni. Mert minden ember több annál, hogy kialakult személyiségének marionettje vissza tudja azt adni. Ezért érdemes váltogatni az ujjbábokat és kihasználni a két felvonás közti szünetet. Persze Henriknek még túl puhák vagytok, hogy színvonalas műsort adjatok, de a gyerekek úgyis minden viccen vihognak.
A kötelék köztetek és a barátaitok, a tanáraitok, a hétköznapjaitok eddigi helyszíne között mindörökre szétrobban. Nem azt mondom, hogy soha többé nem fogjátok látni a kisképző szinte hetente vakolt falait, vagy nem lesztek soha többé része a lépcső fokait csiszoló folyamnak, de abban megegyezhetünk, hogy a hétfőtöknek, keddeteknek, szerdátoknak, csütörtökötöknek és pénteketeknek egy új iskola vagy munkahely fog ezentúl otthont adni.
Egy fél percig kivételes embernek is érezhetitek magatokat. Tovább nem.
Egy olyan embernek, aki kikerül abból a közegből, amibe mostanra már kellemesen belekocsonyásodott. Aki a rá kirótt, vagy általa felvett szereppel az eltelt 1823 napban már jobban azonosult, mint edimörfi a beverlihilszi zsaruval, viszont most egy új castingra kerül sor. Új emberek lesznek mostantól a sorsotokat közrefogó satupofák, akik mit sem tudnak arról, hogy eddig hogyan viselkedtetek. Nem kényszerítenek rá titeket az eddigi jellemetek által kijelölt útra, bármilyen új személyiséget felvehettek, csak és kizárólag rajtatok múlik.
Egy napig, egy hétig teljesen szabadak vagytok, bárhogyan dönthettek, senki sem fog titeket kérdőre vonni.
Egy hónap múlva viszont már az új életetek is tömlöcbe toloncol titeket, újra rátok csapódik a társaitok által megismert formátok cellájának ajtaja. Ekkorra észreveszitek azt is, hogy ugyanoda jutottatok, ahol ebben a pillanatban vagytok, egy kört írtatok le. Meg volt a lehetőségetek, hogy akármilyen ember bőrébe belebújjatok, mégsem öltöttetek idegen hámréteget, talán a kilökődéstől rettegve, de végülis maradtatok hazai pályán.
Pazarolhatjátok arra az energiátokat, hogy ezt a végkifejletet kielégítőnek láthassátok, de nem igazán éri meg. A célotok az kell, hogy legyen, hogy újjászülessetek és egy új, teljesen más emberként kezdjetek az új közösséggel kompatibilissá konvertálódni. Mert minden ember több annál, hogy kialakult személyiségének marionettje vissza tudja azt adni. Ezért érdemes váltogatni az ujjbábokat és kihasználni a két felvonás közti szünetet. Persze Henriknek még túl puhák vagytok, hogy színvonalas műsort adjatok, de a gyerekek úgyis minden viccen vihognak.
csütörtök
Szép/praktikus
A problémakör, mely azzal foglalkozik, a szép vagy a használható a jobb-e, az élet számtalan területén előkerül. Ráadásul általában fontos témákban, például a párválasztásban (vajon azzal az emberrel fogom-e jobban érezni magam, akinek a látványa kielégít, vagy azzal, akinek a társaságát élvezem?) vagy még fontosabb alkalmakkor: amikor vásárolunk. Gyakran gondolkozunk azon a boltban állva, vagy az interneten termékeket böngészve, hogy vajon azt vegyük-e meg, aminek a formája/színe tetszik, vagy azt, mit jól tudunk majd használni. Persze fontos aspektus az ár is, de ezt tekinthetjük a műfaj, a vásárlás sajátosságának.
Lehetetlennel határos általános elméletet felállítani a kérdésben, egy elvet meghatározni, amivel minden helyzetben helyesen dönthetünk, de próbálkozni talán lehet. Tulajdonképpen a legalapvetőbb eldöntendő kérdés, hogy mennyire kívánunk a megjelenésünkkel, a külsőségekkel foglalkozni. Bátran mondhatjuk, hogy engem aztán nem érdekel, milyen az emberek első benyomása, aki a külső, vagy előítéletek alapján ítél meg, azzal úgyse szívesen állnék szóba, teljesen azonban senki sem tudja magából kizárni az előítéleteket, senki sem tud teljesen elvonatkoztatni attól a formától, amivel nap, mint nap szembesül. A külsőségekkel való törődést tehát fel lehet fogni úgy is, mint a társadalomnak tett szívességet, amiért cserébe elnéznek nekünk apróbb hibákat, tehát tulajdonképp mi magunk is részesülhetünk áldásából.
A külsőnkből azonban nem csak a környezetünk ítél, hanem bizonyos fokig magunk is. Nem nézzük meg magunkat a tükörben minden nap, vagy ha tárgyainkra vonatkoztatjuk az állítást, azokat sem feltétlenül vizsgálgatjuk meg évente háromszázötvenhatszor, mégis ezek a dolgok adják meg a közeget, amelyben élünk; akaratlanul is, figyelmen kívül is, de jelenlétükkel befolyásolják a történtek áramlását.
Ha odafigyelünk a kontextusunkra, a minket körülvevő világra, akkor elkezdjük jobban megválogatni azokat a tárgyakat, amikkel berendezzük ezt a globális interiőrt. Ízlés, esztétikai érzék, ezek mind más dimenziók fogalmai, ebben a síkban csakis az a fontos, hogy mi magunk hogyan ítéljük meg magunkat. Ha egy olyan ember mellett éljük le az életünket, akire minden nap öröm ránézni, biztosan más létélményben részesülünk, mint egy olyan egyén mellett, akivel igaz páratlanul szórakozunk olykor, a külsejétől azonban a hányinger fog el minket. Természetesen vannak kompromisszumok és vannak tökéletes ötvözetek, olyan használati tárgyak, melyek nem csak gyönyörűek, de technikailag is megállják a helyüket. Talán az emberek között is létezik egy ilyen halmaz, nem tudom, csak azt, hogy legyen élő vagy élettelen a szépség és praktikusság hibridje, nem egy gyakori jelenség. Ezért érdemes berendezkedni egy konkrét álláspontra, azt következetesen szolgálni, hogy a nap mint nap elénk kerülő vagy szép vagy hasznos tárgyak és emberek áradatával el tudjunk számolni.
Ha nem sütjük rá a felszínesség bélyegét a forma élvezetének, a szépség hajhászásának selyemfényű levélpapírjára, úgy talán tisztább ítéletet hozhatunk. Általános jelenség, hogy a szép tárgyak drágábbak, mint a praktikusak, egy gyönyörű társ közelségéért többet kell küzdeni, mint egy kellemes beszélgető partnerért. Tehát általában fel merül a kérdés, hogy a vonzó külső megéri-e a plusz befektetést. Megtérül-e úgy, mint a kitűnően lemérhető praktikusság? Számít-e megtérülésnek olyan pozitívum, amire ha nem vagyunk nyitottak észre sem vesszük?
Olyan szerencsés kialakítású jellemünk, hogy a döntések után már tudjuk a választ ezekre a kérdésekre, utólag már mindenki nagyon okos tud lenni. Ha például már megvettünk egy méregdrága, használhatatlan, de gyönyörű tárgyat, nem fogjuk kihajítani az ablakon, a szépsége miatt úgyis megtartjuk. Fordítva pedig, hogyha nem küzdünk annak az embernek a közelségéért, akihez vonzódunk, hanem beérjük a rusnya barátainkkal, azt fogjuk érezni, mennyivel is többet ér egy jó barátság egy felszínes kapcsolatnál.
Talán minden döntésünkre úgy kéne néznünk, mintha már megtörtént volna. Beszélhetünk a lehetőségekről múlt időben, beleélhetjük magunkat a különböző választásokba, hogy megtörténtnek érezzük, s utólag ismét lehessünk okosak, de mikor elértük e szellemi fejlettség kellő mértékét, megtudjuk állítani a körhintát és újra a válaszút elé kerülhessünk, immár a döntés birtokában.
Esetleg hagyhatjuk figyelmen kívül is a döntéseket, s foglalkozhatunk mindegyikkel tényleg csak utólag, így mentesülhetünk a szépség és praktikusság közötti választással járó kínzó fejtörés alól.
De el is dönthetjük magunkban, hogy mit tartunk fontosabbnak, ezt felülvizsgálhatjuk minden választásnál és körülvehetjük magunkat olyan eszközökkel, amelyek a legmegfelelőbben egészítik ki életünk terét. Vadászhatunk a két ellentétes halmaz metszeteit alkotó elemekre is, ha véges időnkből futja arra, hogy egyetlen életünk egyenletének paramétereit tudatosan határozzuk meg. Ha jut energiánk arra, hogy magunknak válasszunk életet.
Lehetetlennel határos általános elméletet felállítani a kérdésben, egy elvet meghatározni, amivel minden helyzetben helyesen dönthetünk, de próbálkozni talán lehet. Tulajdonképpen a legalapvetőbb eldöntendő kérdés, hogy mennyire kívánunk a megjelenésünkkel, a külsőségekkel foglalkozni. Bátran mondhatjuk, hogy engem aztán nem érdekel, milyen az emberek első benyomása, aki a külső, vagy előítéletek alapján ítél meg, azzal úgyse szívesen állnék szóba, teljesen azonban senki sem tudja magából kizárni az előítéleteket, senki sem tud teljesen elvonatkoztatni attól a formától, amivel nap, mint nap szembesül. A külsőségekkel való törődést tehát fel lehet fogni úgy is, mint a társadalomnak tett szívességet, amiért cserébe elnéznek nekünk apróbb hibákat, tehát tulajdonképp mi magunk is részesülhetünk áldásából.
A külsőnkből azonban nem csak a környezetünk ítél, hanem bizonyos fokig magunk is. Nem nézzük meg magunkat a tükörben minden nap, vagy ha tárgyainkra vonatkoztatjuk az állítást, azokat sem feltétlenül vizsgálgatjuk meg évente háromszázötvenhatszor, mégis ezek a dolgok adják meg a közeget, amelyben élünk; akaratlanul is, figyelmen kívül is, de jelenlétükkel befolyásolják a történtek áramlását.
Ha odafigyelünk a kontextusunkra, a minket körülvevő világra, akkor elkezdjük jobban megválogatni azokat a tárgyakat, amikkel berendezzük ezt a globális interiőrt. Ízlés, esztétikai érzék, ezek mind más dimenziók fogalmai, ebben a síkban csakis az a fontos, hogy mi magunk hogyan ítéljük meg magunkat. Ha egy olyan ember mellett éljük le az életünket, akire minden nap öröm ránézni, biztosan más létélményben részesülünk, mint egy olyan egyén mellett, akivel igaz páratlanul szórakozunk olykor, a külsejétől azonban a hányinger fog el minket. Természetesen vannak kompromisszumok és vannak tökéletes ötvözetek, olyan használati tárgyak, melyek nem csak gyönyörűek, de technikailag is megállják a helyüket. Talán az emberek között is létezik egy ilyen halmaz, nem tudom, csak azt, hogy legyen élő vagy élettelen a szépség és praktikusság hibridje, nem egy gyakori jelenség. Ezért érdemes berendezkedni egy konkrét álláspontra, azt következetesen szolgálni, hogy a nap mint nap elénk kerülő vagy szép vagy hasznos tárgyak és emberek áradatával el tudjunk számolni.
Ha nem sütjük rá a felszínesség bélyegét a forma élvezetének, a szépség hajhászásának selyemfényű levélpapírjára, úgy talán tisztább ítéletet hozhatunk. Általános jelenség, hogy a szép tárgyak drágábbak, mint a praktikusak, egy gyönyörű társ közelségéért többet kell küzdeni, mint egy kellemes beszélgető partnerért. Tehát általában fel merül a kérdés, hogy a vonzó külső megéri-e a plusz befektetést. Megtérül-e úgy, mint a kitűnően lemérhető praktikusság? Számít-e megtérülésnek olyan pozitívum, amire ha nem vagyunk nyitottak észre sem vesszük?
Olyan szerencsés kialakítású jellemünk, hogy a döntések után már tudjuk a választ ezekre a kérdésekre, utólag már mindenki nagyon okos tud lenni. Ha például már megvettünk egy méregdrága, használhatatlan, de gyönyörű tárgyat, nem fogjuk kihajítani az ablakon, a szépsége miatt úgyis megtartjuk. Fordítva pedig, hogyha nem küzdünk annak az embernek a közelségéért, akihez vonzódunk, hanem beérjük a rusnya barátainkkal, azt fogjuk érezni, mennyivel is többet ér egy jó barátság egy felszínes kapcsolatnál.
Talán minden döntésünkre úgy kéne néznünk, mintha már megtörtént volna. Beszélhetünk a lehetőségekről múlt időben, beleélhetjük magunkat a különböző választásokba, hogy megtörténtnek érezzük, s utólag ismét lehessünk okosak, de mikor elértük e szellemi fejlettség kellő mértékét, megtudjuk állítani a körhintát és újra a válaszút elé kerülhessünk, immár a döntés birtokában.
Esetleg hagyhatjuk figyelmen kívül is a döntéseket, s foglalkozhatunk mindegyikkel tényleg csak utólag, így mentesülhetünk a szépség és praktikusság közötti választással járó kínzó fejtörés alól.
De el is dönthetjük magunkban, hogy mit tartunk fontosabbnak, ezt felülvizsgálhatjuk minden választásnál és körülvehetjük magunkat olyan eszközökkel, amelyek a legmegfelelőbben egészítik ki életünk terét. Vadászhatunk a két ellentétes halmaz metszeteit alkotó elemekre is, ha véges időnkből futja arra, hogy egyetlen életünk egyenletének paramétereit tudatosan határozzuk meg. Ha jut energiánk arra, hogy magunknak válasszunk életet.
Viktor Pelevin - A tervhivatal hercege
A szoba leginkább nagy, üres kamrára hasonlított. Áporodott szag terjengett – az olyan helyekre jellemzô bûz, ahol több macskát is tartanak, és kötegekben ôrzik a szovjet újságokat. A padlón szemét: üres gyógyszeres üvegcsék, egy fél pár régi cipô, törött gitár húrok nélkül, papírfecnik... Néhány helyen elvált a tapéta, és nagy cafatokban lógott, és az ablak az egészen közeli, egy méternél nem távolabbi lévô tûzfalra nyílt. A szoba közepén ott állt a hercegnô.
Szasa sokáig nézte, aztán néhányszor körbejárta, és hirtelen jó erôsen belerúgott. Ekkor a padlóra hullott és szétszóródott minden, amibôl a hercegnô állt – száraz tökbôl készült feje, a ragasztott szemekkel és szájjal, a radiátor mellé került, a kartonkezek összecsoklottak a silány pamutköpeny ujjában, a jobb lába leesett, a bal meg a padlóra dôlt a vasvázon lévô, fekete szövettel bevont féltestes próbababával együtt, amely egész hosszában elterült a padlón, egyenesen és valahogy egyértelmûen, mint egy politikai tiszt, aki fôbe lôtte magát.
Szasa sokáig nézte, aztán néhányszor körbejárta, és hirtelen jó erôsen belerúgott. Ekkor a padlóra hullott és szétszóródott minden, amibôl a hercegnô állt – száraz tökbôl készült feje, a ragasztott szemekkel és szájjal, a radiátor mellé került, a kartonkezek összecsoklottak a silány pamutköpeny ujjában, a jobb lába leesett, a bal meg a padlóra dôlt a vasvázon lévô, fekete szövettel bevont féltestes próbababával együtt, amely egész hosszában elterült a padlón, egyenesen és valahogy egyértelmûen, mint egy politikai tiszt, aki fôbe lôtte magát.
péntek
Dzsida Jenô: Nagycsütörtök - Pilinszky János: Apokrif, összehasonlító verselemzés
A kiválasztott
- Ki lesz Jézus Krisztus utódja? -
2008-ban, 1954-ben, 1933-ban és gondolom bármelyik másik évben is mindenki azt gondolta, hogy neki a legrosszabb a világon. Szinte csak abban lehet mérni az eltelt időt, az évek múlását, hogy mikor mihez volt divat hasonlítani extrém mértékben hányattatott sorsunkat. Asszem 1954 és 1933 Jézus Krisztus éve volt ebből a szempontból, rutinos versenyzőként már sokadik évben vitte haza a legtöbb szenvedésért járó díjat, tekinthetjük tehát, Viro Dolorum lévén a szakma koronázatlan királyának őt.
Vagy meg is koronázták emiatt? Hogy tövissel? Mindegy.
Ha az eddig élt emberek névsorában bekarikáznánk tehát azokat az embereket, akik azt hitték, hogy nekik a legrosszabb a világon, többieknek pedig sokkal könnyebben megy minden, észre se vennénk, hogy köztük van Dzsida Jenő, vagy Pilinszky János. Az ő nevüket egy másik felsorolásban lehet szerencsénk kiszúrni. A magyar érettségi tételeinek listájában, vagy mondjuk azoknak az embereknek a listájában, akik úgy tudták megfogalmazni parttalan önsajnálatukat, hogy aztán a többi ember élvezetesnek találja elolvasni azt. Persze a többi ember meglehetős igénytelen, fogékony az efféle átlagosabbnál átlagosabb életérzésekre, tulajdonképp bármire, ami legalább érdekesen van megfogalmazva.
Én cseppet sem tartom magam ezen tábor tagjának. Nekem a hátam közepére nem hiányzik Pilinszky János vagy Dzsida Jenő bánata. Elfogultságomban Jenővel szimpatizálok hát, mivel ő csak 21 sor erejéig rabolja drága időmet. János nyolcvanhárom sor elolvasására tart igényt, de legalább ő ennyi idő alatt rá is feszül a keresztre. Valójában persze megéri foglalkozni a kettejük bánatával, úgyhogy nézzük is meg, miért lógatják az orrukat, mi az a feldolgozhatatlan probléma, ami mérhető az összes ember bűneinek megváltásához:
Például késik a vonat.
Nem semmi.
Magam ismeretlenül állok a probléma előtt, Istennek hála nem részesültem még ekkora büntetésben, bele se merek gondolni, vajh' feltudnám-e dolgozni e helyzet végtelen kínjait... Beleroppannék... Beleroppannék, mint Jenő. A naiv Jenő. De nem naiv János. János ugyanis tudja, hogyha megmondaná a versében, hogy mi a problémája, akkor arra is mondhatnánk, hogy az bizony bagatell. Ő viszont hallgat az okairól, ha nekünk is elsiklik fölötte a figyelmünk, akkor pedig megvan a balhé, beugrottunk, elfogadtuk őt is Krisztusként. Sokkal tovább persze az ő ravaszsága sem terjed, egy ponton ugyanis kiderül, hogy ebbe a témába is ismét a második világháború apró-cseprő botlásait látja bele. Sajnálkozásra fogékony olvasóknál persze ez egyértelmű pozitívumként jelenik meg, halott zsidókkal kifoltozgatva saját fájdalmainak rostáját sokkal kellemesebb patchwork-öt kapunk, tele jól ismert, már ezerszer végig zokogott láger-fordulatokkal.
Talán azért is tetszik nekem ez a Jenő, mert ő nem pótolja ki még szenvedésben is hiányos sorsát azzal a kis összeállítással, amit a Fókuszban látott a minap, hanem kereken kiböki, hogy neki csak a vonatra kell várnia, emiatt tartja magát Dzsida J.K.I.F.M. Jenőnek, azaz Dzsida Jézus Krisztus, Isten fia Megváltó Jenőnek. Az ilyesmi szerintem korrekt.
Korrekt továbbá a sötétben útnak indult vándor szerepe is, amelybe belebújik Jenő, és az őt érő szinesztéziák megpróbáltatásai: a "tompa borzalom", a "fullatag" vagy "hideg sötét". Tulajdonképpen, ha nem nézem a vers utolsó négy sorát, akkor a megszemélyesített csillagok; a csatlakozás hiányának egyszerű, szinte magától értetődő volta; ahogy az emberkéz alkotta mozdonyok fénye és füstje a költőre vetül, ami elől hanyatt-homlok menekül vissza a várakozás erdejébe, ezek mind pozitívumként ülepednének le az Úr által el nem vett pohár alján.
Sajnos azonban elolvastam a vers végét is. Így tudom, hogy nem elég neki, hogy feleleveníti Péter, Jakab és János kudarcát, de ha már megvette a franchise-t, akkor már Mátét és a "kövér csöppekben" induló vér-izzadtság képet sem hagyhatja ki a buliból.
Pilinszky nem ilyen olcsó eszközökkel teszi bibliaivá nyolcvanhárom sorát, sokkal finomabban érzékelteti az értézeltetnivalót. János tudja, hogy nem kell a szánkba rágni, leírni konkrétan, hogy Én = Jézus Krisztus, anélkül is megértjük.
Éjjel, a kertben, "a számkivettetésben" ő is vádol. Szerinte nem ismerjük a fájdalmát (nem mondta el), bár mivel nem is az apjához beszél, annyira nem is érződik szavaiból a vágy a feloldozásra. Még azt is megteszi, hogy személyt vált, az egyes szám elsőjéről a harmadikjára. Össze nem illő jelzőkkel alkot megszemélyesítéseket ("és szólok én, mint éjidőn a fa") és metaforákat ("a haragos ég infravörösében"), hogy minél inkább elüssön a feldolgozott műtől és ne higgyük, hogy névrokonának művét másolja csupán. Még arra is képes, hogy a cselekményt is átírja kedve szerint:
A kereszten nem tudja elérni apját, nem tud vele beszélni. Talán ez az, amitől az ő, anyagdarabokból összefércelt falvédője különleges lesz és büszkén rakhatjuk majd a vitrinbe, jelezvén, hogy na ez, ez már valami. Talán ezzel próbál túlemelkedni Adyn, József Attilán, vagy bárki máson. Ők végülis megtalálták Istent, egész életükben édes arany haverok voltak, egyedül ez a János az, akinek nincs része ebben a kegyben. Talán ezért rosszabb neki annyival. Annyival, hogy talán már fel se fog támadni. Az kérdéses csupán, hogy ez a mi bűneink konstans voltát fejezi ki (azaz az izraelitákat ért sérelmek továbbra is pur-habként töltik-e ki szivacsos szerkezetű verseit), vagy csak azt, hogy amikor majd jön az Igazi, akkor János már nem figyel majd a harsonák szavára és nem emelkedik ki a földből, hogy megmérettessen.
Krisztusi fájdalmainak könnyei homorún bringáznak végig az arcán, a plasztika kifordításával érzékelteti, hogy ez az alapvetően pozitív alakzat negatív értelmű. Ha csöppenne még ki szemeiből nedv, teljesé válna a forma, sziklaarca ráncfeltöltést kapna. Szerencsére azonban már nem csurran semmi: vége az önsajnálatnak.
- Ki lesz Jézus Krisztus utódja? -
2008-ban, 1954-ben, 1933-ban és gondolom bármelyik másik évben is mindenki azt gondolta, hogy neki a legrosszabb a világon. Szinte csak abban lehet mérni az eltelt időt, az évek múlását, hogy mikor mihez volt divat hasonlítani extrém mértékben hányattatott sorsunkat. Asszem 1954 és 1933 Jézus Krisztus éve volt ebből a szempontból, rutinos versenyzőként már sokadik évben vitte haza a legtöbb szenvedésért járó díjat, tekinthetjük tehát, Viro Dolorum lévén a szakma koronázatlan királyának őt.
Vagy meg is koronázták emiatt? Hogy tövissel? Mindegy.
Ha az eddig élt emberek névsorában bekarikáznánk tehát azokat az embereket, akik azt hitték, hogy nekik a legrosszabb a világon, többieknek pedig sokkal könnyebben megy minden, észre se vennénk, hogy köztük van Dzsida Jenő, vagy Pilinszky János. Az ő nevüket egy másik felsorolásban lehet szerencsénk kiszúrni. A magyar érettségi tételeinek listájában, vagy mondjuk azoknak az embereknek a listájában, akik úgy tudták megfogalmazni parttalan önsajnálatukat, hogy aztán a többi ember élvezetesnek találja elolvasni azt. Persze a többi ember meglehetős igénytelen, fogékony az efféle átlagosabbnál átlagosabb életérzésekre, tulajdonképp bármire, ami legalább érdekesen van megfogalmazva.
Én cseppet sem tartom magam ezen tábor tagjának. Nekem a hátam közepére nem hiányzik Pilinszky János vagy Dzsida Jenő bánata. Elfogultságomban Jenővel szimpatizálok hát, mivel ő csak 21 sor erejéig rabolja drága időmet. János nyolcvanhárom sor elolvasására tart igényt, de legalább ő ennyi idő alatt rá is feszül a keresztre. Valójában persze megéri foglalkozni a kettejük bánatával, úgyhogy nézzük is meg, miért lógatják az orrukat, mi az a feldolgozhatatlan probléma, ami mérhető az összes ember bűneinek megváltásához:
Például késik a vonat.
Nem semmi.
Magam ismeretlenül állok a probléma előtt, Istennek hála nem részesültem még ekkora büntetésben, bele se merek gondolni, vajh' feltudnám-e dolgozni e helyzet végtelen kínjait... Beleroppannék... Beleroppannék, mint Jenő. A naiv Jenő. De nem naiv János. János ugyanis tudja, hogyha megmondaná a versében, hogy mi a problémája, akkor arra is mondhatnánk, hogy az bizony bagatell. Ő viszont hallgat az okairól, ha nekünk is elsiklik fölötte a figyelmünk, akkor pedig megvan a balhé, beugrottunk, elfogadtuk őt is Krisztusként. Sokkal tovább persze az ő ravaszsága sem terjed, egy ponton ugyanis kiderül, hogy ebbe a témába is ismét a második világháború apró-cseprő botlásait látja bele. Sajnálkozásra fogékony olvasóknál persze ez egyértelmű pozitívumként jelenik meg, halott zsidókkal kifoltozgatva saját fájdalmainak rostáját sokkal kellemesebb patchwork-öt kapunk, tele jól ismert, már ezerszer végig zokogott láger-fordulatokkal.
Talán azért is tetszik nekem ez a Jenő, mert ő nem pótolja ki még szenvedésben is hiányos sorsát azzal a kis összeállítással, amit a Fókuszban látott a minap, hanem kereken kiböki, hogy neki csak a vonatra kell várnia, emiatt tartja magát Dzsida J.K.I.F.M. Jenőnek, azaz Dzsida Jézus Krisztus, Isten fia Megváltó Jenőnek. Az ilyesmi szerintem korrekt.
Korrekt továbbá a sötétben útnak indult vándor szerepe is, amelybe belebújik Jenő, és az őt érő szinesztéziák megpróbáltatásai: a "tompa borzalom", a "fullatag" vagy "hideg sötét". Tulajdonképpen, ha nem nézem a vers utolsó négy sorát, akkor a megszemélyesített csillagok; a csatlakozás hiányának egyszerű, szinte magától értetődő volta; ahogy az emberkéz alkotta mozdonyok fénye és füstje a költőre vetül, ami elől hanyatt-homlok menekül vissza a várakozás erdejébe, ezek mind pozitívumként ülepednének le az Úr által el nem vett pohár alján.
Sajnos azonban elolvastam a vers végét is. Így tudom, hogy nem elég neki, hogy feleleveníti Péter, Jakab és János kudarcát, de ha már megvette a franchise-t, akkor már Mátét és a "kövér csöppekben" induló vér-izzadtság képet sem hagyhatja ki a buliból.
Pilinszky nem ilyen olcsó eszközökkel teszi bibliaivá nyolcvanhárom sorát, sokkal finomabban érzékelteti az értézeltetnivalót. János tudja, hogy nem kell a szánkba rágni, leírni konkrétan, hogy Én = Jézus Krisztus, anélkül is megértjük.
Éjjel, a kertben, "a számkivettetésben" ő is vádol. Szerinte nem ismerjük a fájdalmát (nem mondta el), bár mivel nem is az apjához beszél, annyira nem is érződik szavaiból a vágy a feloldozásra. Még azt is megteszi, hogy személyt vált, az egyes szám elsőjéről a harmadikjára. Össze nem illő jelzőkkel alkot megszemélyesítéseket ("és szólok én, mint éjidőn a fa") és metaforákat ("a haragos ég infravörösében"), hogy minél inkább elüssön a feldolgozott műtől és ne higgyük, hogy névrokonának művét másolja csupán. Még arra is képes, hogy a cselekményt is átírja kedve szerint:
A kereszten nem tudja elérni apját, nem tud vele beszélni. Talán ez az, amitől az ő, anyagdarabokból összefércelt falvédője különleges lesz és büszkén rakhatjuk majd a vitrinbe, jelezvén, hogy na ez, ez már valami. Talán ezzel próbál túlemelkedni Adyn, József Attilán, vagy bárki máson. Ők végülis megtalálták Istent, egész életükben édes arany haverok voltak, egyedül ez a János az, akinek nincs része ebben a kegyben. Talán ezért rosszabb neki annyival. Annyival, hogy talán már fel se fog támadni. Az kérdéses csupán, hogy ez a mi bűneink konstans voltát fejezi ki (azaz az izraelitákat ért sérelmek továbbra is pur-habként töltik-e ki szivacsos szerkezetű verseit), vagy csak azt, hogy amikor majd jön az Igazi, akkor János már nem figyel majd a harsonák szavára és nem emelkedik ki a földből, hogy megmérettessen.
Krisztusi fájdalmainak könnyei homorún bringáznak végig az arcán, a plasztika kifordításával érzékelteti, hogy ez az alapvetően pozitív alakzat negatív értelmű. Ha csöppenne még ki szemeiből nedv, teljesé válna a forma, sziklaarca ráncfeltöltést kapna. Szerencsére azonban már nem csurran semmi: vége az önsajnálatnak.
csütörtök
Salman Rushdie - Sálimár bohóc
"Az ember búcsút vesz a nevétôl, a múltjától, a jövôjétôl, elemelkedik az életétôl, és csak a munka folytonosságában létezik, csak a szükség és a fatalizmus tartja a levegôben. Igen, idônként hatalmába kerített valamilyen lebegô érzés, amelyet az az állandó tudat tompított, hogy az ember váratlanul, akármelyik pillanatban lezuhanhat vagy golyót kaphat, és akkor úgy hal meg a sárban, mint egy kutya"
– Max Ophuls
– Max Ophuls
vasárnap
József Attila: A dunánál
A vers egy valóságos képpel, valóságos helyzettel – a József Attila rutinnal – indul, ezt alakítja át az érzéseinek, hangulatainak kivetülésévé, rögtön a negyedik sorban. A kezdőkép alsó sávját komótosan átszelő dinnyehéj azóta József Attila szimbólumává vált, boldog-boldogtalan utalgat ilyen és ehhez hasonló képekkel a költőre. Tehát a címben már említett folyó partján üldögélő lírai én pihenteti a szemét a környezetén, miközben elmélkedik és lassan a gondolata szét árad a kézzel tapintható valóság látványába, "Mintha szívemből folyt volna tova." A hömpölygő folyót tehát úgy írja le, mintha ő tartalmazná, feltételezve, hogy ami belőle ömlik ki, az az ő részét képezi. Ennek mond ellent a hasonlatok sorozata, mellyel a dicső vizet illeti: először a munkát, annak is a kétkezi fajtáit látja meg benne, amiket ő nem végez, olyan minőségeket észlel a víz fodrai között, amikkel ő nem rendelkezik, majd halott anyját veszi észre a habokban: hiányának legerősebb szimbólumát.
Na de hogy lehet, hogy ami a lírai énen keresztül elevenedik meg, az nincs meg benne? - kérdezi talán. Tisztában van azzal, hogy vélekedik a költő önmagáról és a világról? Szerencsére ő ezt is elmondja, de csak azután, hogy a képzelgéséből kiszakítja egy véletlen"baleset": elered az eső. Látszik, hogy nem most üldögél először egyedül, gondolataira koncentrálva, technikájában megmutatkozik a több éves tapasztalat: magát a zavaró tényezőt, az esőt állítja szolgálatába, a képében a múlt cseppjei zavarják meg a hullámok hömpölygő felszínét. Ezzel vissza is süllyed az eredeti gondolatmenetébe, a metaforák bugyborékolva szakadnak fel a szájából, a ruhái alól és rohannak a vízfelszínére, hogy ott aztán a levegő egészével egyesülve pukkanjanak szét, párhuzamosan azzal, ahogy a költő feje koppan a folyó fenekén.
Talán eszméletét vesztette az ütéstől, talán már több napja oszló vízi hulla a lírai én, képes az első szakasz kérdéseire válaszokkal szolgálni. Mint a testből kiszakadt lélek, tekint kívülről helyzetére, a világra, onnan pedig könnyű okosnak lenni. Oldalán megelevenednek más lelkek is, "száz ezer ős" szemléli vele az idő folyamát, ezt az ősi toposzt: a minden tudást magában foglaló végtelen, szivárványos folyamot, ami az idő vízimalmának kerekét hajtja. Kezd rátérni a már leírt, de még meg nem válaszolt kérdésre, szintén egy már ismert, régi történettel, az anyag és a szellem, a múlt és a jelen, az öröm és a bánat jin-jang szerű kapcsolatával magyarázza meg, hogyan lehetséges, hogy egy olyan folyam fakadjon az ő szívéből, ami magában foglal mindent, amiben ő maga hiányt szenved. Kereshetnénk összefüggést a "Verset írunk - ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem sorok" között és József Attila nyugodtabb, lemondó természetén olykor felül kerekedő dührohamai között vagy a legtöbb versében felvázolt két út közül, ahogyan a problémáin felül kerekedhet, olyan tudományos szakkifejezésekkel dobálózva, mint a tudathasadás és hasonlók, mégsem tesszük.
Helyette a harmadik és egyben utolsó szakasszal kezdünk foglalkozni, melyben az óda hagyományainak megfelelően egy végső következtetést próbál meg levonni a vers írója. Szüleit mutatja be, akiknek akár a régebbi korok nagy gondolkodóit (akár még keleti gondolkodókat is, de azért ennyire talán ne menjünk messzire) is tekintheti, szintén ellentétekkel; anyja kun fehérje beleível apja székely feketéjébe és a gondoskodás világos pontját süti belé, amíg a sötét pólus az igazsággal foltozza be a makulátlanságot. Ez kört alkot, az író köré, ettől válik az eggyé és mindenné, a teljes világgá.
Ha nem felejtettük még el, hogy a lírai én kiterülve nyugszik a Duna kavicsos alján, akkor arra gondolhatunk, hogy ezzel holt magányában újra építi a világot más táptalaj híján önmagában. Rekonstruálja emiatt szívében a felmenőit, Árpádot, Zalánt, Werbőczit és Dózsát, a magyar nemzet etnikumait és történelmét, majd a "szelíd jövő"-höz fordul.
Szelíd lenyugvása, ha a versben maradunk, annak tudható be, hogy mindent magában foglal, így mindenre tekintettel van, ezért nem követeli vissza olyan vadul a magyarok kudarcainak eredményeként elvesztett területeket, mint a tizennégy évvel korábban íródott Nem, nem soha című versében. Épp az ellenkezőjére buzdít: "A harcot, amelyet, őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés".
Dolgozni akar. Rendezni végre a világgal közös dolgait. Tisztában van azzal is, hogy ez nem lesz könnyű munka. Kár, hogy már meghalt.
Na de hogy lehet, hogy ami a lírai énen keresztül elevenedik meg, az nincs meg benne? - kérdezi talán. Tisztában van azzal, hogy vélekedik a költő önmagáról és a világról? Szerencsére ő ezt is elmondja, de csak azután, hogy a képzelgéséből kiszakítja egy véletlen"baleset": elered az eső. Látszik, hogy nem most üldögél először egyedül, gondolataira koncentrálva, technikájában megmutatkozik a több éves tapasztalat: magát a zavaró tényezőt, az esőt állítja szolgálatába, a képében a múlt cseppjei zavarják meg a hullámok hömpölygő felszínét. Ezzel vissza is süllyed az eredeti gondolatmenetébe, a metaforák bugyborékolva szakadnak fel a szájából, a ruhái alól és rohannak a vízfelszínére, hogy ott aztán a levegő egészével egyesülve pukkanjanak szét, párhuzamosan azzal, ahogy a költő feje koppan a folyó fenekén.
Talán eszméletét vesztette az ütéstől, talán már több napja oszló vízi hulla a lírai én, képes az első szakasz kérdéseire válaszokkal szolgálni. Mint a testből kiszakadt lélek, tekint kívülről helyzetére, a világra, onnan pedig könnyű okosnak lenni. Oldalán megelevenednek más lelkek is, "száz ezer ős" szemléli vele az idő folyamát, ezt az ősi toposzt: a minden tudást magában foglaló végtelen, szivárványos folyamot, ami az idő vízimalmának kerekét hajtja. Kezd rátérni a már leírt, de még meg nem válaszolt kérdésre, szintén egy már ismert, régi történettel, az anyag és a szellem, a múlt és a jelen, az öröm és a bánat jin-jang szerű kapcsolatával magyarázza meg, hogyan lehetséges, hogy egy olyan folyam fakadjon az ő szívéből, ami magában foglal mindent, amiben ő maga hiányt szenved. Kereshetnénk összefüggést a "Verset írunk - ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem sorok" között és József Attila nyugodtabb, lemondó természetén olykor felül kerekedő dührohamai között vagy a legtöbb versében felvázolt két út közül, ahogyan a problémáin felül kerekedhet, olyan tudományos szakkifejezésekkel dobálózva, mint a tudathasadás és hasonlók, mégsem tesszük.
Helyette a harmadik és egyben utolsó szakasszal kezdünk foglalkozni, melyben az óda hagyományainak megfelelően egy végső következtetést próbál meg levonni a vers írója. Szüleit mutatja be, akiknek akár a régebbi korok nagy gondolkodóit (akár még keleti gondolkodókat is, de azért ennyire talán ne menjünk messzire) is tekintheti, szintén ellentétekkel; anyja kun fehérje beleível apja székely feketéjébe és a gondoskodás világos pontját süti belé, amíg a sötét pólus az igazsággal foltozza be a makulátlanságot. Ez kört alkot, az író köré, ettől válik az eggyé és mindenné, a teljes világgá.
Ha nem felejtettük még el, hogy a lírai én kiterülve nyugszik a Duna kavicsos alján, akkor arra gondolhatunk, hogy ezzel holt magányában újra építi a világot más táptalaj híján önmagában. Rekonstruálja emiatt szívében a felmenőit, Árpádot, Zalánt, Werbőczit és Dózsát, a magyar nemzet etnikumait és történelmét, majd a "szelíd jövő"-höz fordul.
Szelíd lenyugvása, ha a versben maradunk, annak tudható be, hogy mindent magában foglal, így mindenre tekintettel van, ezért nem követeli vissza olyan vadul a magyarok kudarcainak eredményeként elvesztett területeket, mint a tizennégy évvel korábban íródott Nem, nem soha című versében. Épp az ellenkezőjére buzdít: "A harcot, amelyet, őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés".
Dolgozni akar. Rendezni végre a világgal közös dolgait. Tisztában van azzal is, hogy ez nem lesz könnyű munka. Kár, hogy már meghalt.
Fogalmad sincs róla, barátom
Egy hosszú, de keskeny folyosón ültek, egy közepes méretű társaságban, mégis elhatárolódva tőlük, egymásra figyelve. A folyosó falai első látásra fehérnek tűntek, de jobban megnézve látszott rajtuk, hogy nagyon halvány kék árnyalatú tapéta borítja őket, nem is olyan régóta. Valójában nem a falakon látszott ez a hideg, leheletet idéző szín, mint inkább az őket körül vevő levegőn, azon a hűvös levegőn, amit árasztottak magukból. A padokon látszott, hogy nem ebbe a környezetbe szánták őket, valahogy mégis illettek a falakhoz. Olyan volt a helyszín, mint egy csípős mentolos rágó és a nagy, hideg levegővételek a rágása közben, ahol a padok a rágók és a falak a levegővételek.
A beszélgetés, az egymáshoz való kötődés melegítette ki őket. Nem olyan kabátba izzadósan, csak úgy, hogy ne vacogjanak; fűtés ugye nem volt. A lánynak úgyis jól állt az az enyhe pír az arcán, amit az ehhez hasonlóan jeges levegő szokott kicsípni bőrére, a halványabbá vált bőréből még intenzívebben emelkedett ki ajka vöröse és a szemeinek feketéi is mélyebb sötétséget kaptak. Ez a változás hasznára vált a történetünkben szereplő lánynak, mert ezen kívül cseppet sem volt szépnek mondható. Aránytalan tagjait a jó megjelenés igényének látványosan ellentmondó ruhadarabok fedték és az arca is inkább ebbe a jellegbe illeszkedett vékony, kicsit ferde szájával, görbe orrával és purhab pamacsoknak tűnő füleivel.
Szóval a már részletezett arcpíron kívül az egyetlen olyan dolog rajta, amelyben gyönyörködhettek a közelében ülők, a haja volt. Ennek sem a hossza, vagy a formája volt magával ragadó, inkább a színe. Nem fekete volt ugyan, ezt ő is bőszen állította, hanem nagyon sötét barna, s különlegessége ennek az árnyalatnak az erejében rejlett, ahogy fekete fénnyel árasztotta el környezetét, vissza tükröződve a vállain, a falakon és mindenen, ami a környezetébe került. Ennek az intenzív tónusnak és haj lazán odavetett, ecsetvonásszerű formájának köszönhetően valahogy mindig kitűnt a tömegből ez a lány, csak akkor okozott csalódást, amikor a rá vetődött tekintetek az arcára vándoroltak.
Hasonló gondolatok jártak a történetünkben szereplő fiú fejében is. Bár arra kellett volna figyelnie, mit mond a lány, ő mégis a szemeit fürkészte és az eddig elmondottak ellenére mégis meglátta a szépséget a lány arcában. Ettől még jobban érezte magát és elkezdett jobban koncentrálni a társalgásra. Komolytalan dolgokról folyt a szó, de végül is legalább beszélgettek valamiről és neki már ez is számított. Kellemetlen szóviccekkel próbálta kivenni a részét a haszontalan fecsegésből és bár ő érezte humorának teljes hiányát, a lány mégis nevetgélt a viccein itt-ott, azt a látszatot keltve, hogy érti, mi a poén.
A fiút amúgy Antalnak hívták, bár ezt ő előnytelen névnek tartotta, sokkal szívesebben lett volna mondjuk Ford Farlain, vagy valami ilyesmi. Amikor épp nem jutott szóhoz a beszélgetésben, pillanatnyi boldogságában mártózott, a mentolos-rágószerű padok kartámaszait simítgatta végig kezével, behúzta alájuk lábát, majd kidugta őket, maga alá rakta kézfejeit, majd kivette őket és hasonló kényszercselekvésekkel nyugtatta le magát és palástolta kitörő jókevét.
Úton hazafelé csak azon járt az esze, hogy túl hamar jött el, ott kellet volna még maradnia. Persze nem a lány miatt, ő nem fontos neki, már miért is lenne, hozzá semmi köze, hanem csak úgy, a "hangulat miatt". Ezután megint találkozott a lánnyal. Most nem voltak hidegben, de nem is nagyon nézte a lány külsejét. Fogták egymás kezét és úgy ültek egy nagy, cayenne bors színű szőnyegen, A lány arról mesélt, hogy milyen sok embert csókolt már meg, és hogy kivel milyen volt. Antal ezt alapvetően nem hallgatta szívesen, mert olybá tűnt neki, hogy ilyenkor nem is vele van a lány, hanem ezekkel a férfiakkal és más szerzetekkel, akik puszit kaptak tőlle. Viszont most sokkal bátrabb volt, mint korábban, úgyhogy megkérte a lányt, hogy csókolják meg egymást. Tisztában volt vele, hogy ennek semmilyen hosszú távú negatív következménye nem lehet, ugyanis az egészet csak álmodja. A legrosszabb esetben, ha a lány elutasítja, még mindig fel tud ébredni és akkor olyan, mintha meg se történt volna.
Megcsókolták egymást, de valahogy nem volt olyan különleges, mint ahogy azt a fiú várta. Ő viszont már előtte is olyan állapotban volt, hogy a lány – aki ugye meglehetősen visszataszító külsővel rendelkezett – minden apró rezdülését kétszeresen, háromszorosan érzékelte és értékelte, hát ezt a gesztust is sokkal nagyobb örömmel fogadta, mint mondjuk a lány. Azt hiszem, szerették egymást. Aztán Antal felébredt.
Három nap elteltével megint beszélgetésbe elegyedtek, egy szerencsés véletlen folytán ugyanott, ahol a legutóbb is (a valóságban), tehát a csípős folyosón. Most már nem érdeklődött annyira iránta a lány, de bizonyos erőfeszítések árán sikerült fenntartania érdeklődését: ehhez hosszabb vicceket kellett elmesélnie, az egészségesnél tovább kellett ragoznia minden harmad- és negyedrangú poént, a legunalmasabb és legérdektelenebb élményeit is meg kellett osztania a többiekkel és számtalan más hozzászólásával kellett csökkentenie megbecsülését, de csak ezek árán sikerült a lánnyal kapcsolatot létesítenie. Amikor csukva volt a szája, és a társai szempontjából nézve ezek voltak a szerencsésebb pillanatok, olyankor a lányon és magán gondolkozott. Nem látott túl azon, ahogy elsőre ítélte meg az eseményeket, szóval nem is igazán aposztrofálható tevékenysége gondolkozásnak, inkább elsőre kellemesnek tűnő emlékek felböfögésének lehetne nevezni az ilyet.
Igazi érzelmek híján Antal a lány megjelenésébe kapaszkodott volna, jelentéktelen külső jegyeket értékelt volna túl, ismételgette volna magában, milyen gyönyörű is szíve választottja, de ebben az esetben erre még ő sem volt képes, ebben a lányban még ő sem látott annyi szépet, vagy legalább kellemeset, amennyi elég lett volna neki ahhoz, hogy kimondhassa, hogy szerelmes. Márpedig ez utóbbit nagyon szerette volna kijelenteni, ezért más fogódzót keresett magának: a lány stílusát, társaságának kellemességét szemelte ki magának, ezeken kezdett elmélkedni és felidézni ezzel kapcsolatos emlékeit, de közben figyelve a jelenleg megjelenő, efféle pozitívumaira. Persze amikor valaki más beszélt, nem a lány, hanem mondjuk csak az egyik barátja, olyankor teljesen belemerült gondolataiba, szinte meg se hallotta az elhangzott szavakat. Hazafelé a lánnyal együtt indult. Eddigre már minden puskaporát el lövöldözte, a lány figyelmét semmivel sem tudta már kisajátítani, így az csendben ült a kemény, hideg ülésen és láthatóan valahol máshol, valamilyen más állaton jártak a gondolatai. Antalnak így már esélye sem volt, hogy ne hullámzó gondolataiba, akarattal alkotott érzelmeibe merüljön, mivel már nem kellett figyelnie arra, mit mond a lány. A sivár, szürkés színekben játszó, csillogó padlón köszörülte cipője talpát, a külvilágot teljesen kirekesztve tudatából. Szerelmesnek gondolván magát, szép emlékekkel, a múlt páncéljával felvértezve, szemére az önbizalom kendőjét kötve ismét meg akarta csókolni ezt a csúnya és magas lányt.
Most hosszabban folyatták egymás szájába nyálukat, fertőzéseket és vírusokat szabadítva a másik előbelének első szakaszába, a szájüregébe. Bár kívülről ez gusztustalannak, tovább megyek, ocsmánynak hatot, ők, legalábbis Antal élvezte ezt, a csókolózás tevékenysége ismét megtöltötte szívét vágyainak beteljesülésének érzésével. Most már szinte biztosra merném mondani, hogy szerették egymást. Ekkor már egy sötét szobában ültek egymás karjába fonódva, vöröses függönyökkel borított falak között. Antal teljes mértékben meg volt elégedve a helyzettel, maximálisan kielégültnek érezte magát, bár neki is fura volt, hogy egy egyszerű ölelés, csókok és simogatások ennyire nagy hatással voltak rá. Szájukat például egy szó sem hagyta el – csak a korábban már leírt betegségek kórokozói – és a leggyanúsabb az volt, hogy a fiúnak ez szinte fel se tűnt, zavarni pedig végképp nem zavarta. Márpedig azt hallotta a többiektől mindig, hogy akkor szerelmes az ember, hogyha nem csak testileg vonzódik a másikhoz, hanem lelkileg is. Ezt a gondolatot hamar elhessegette; a lányról kialakított "jó beszélgetőtárs" bizonyítványból madárijesztőt tákolva űzte el lelke termőföldjéről a hízott csöveken sárgálló, érzelmeiből sarjadt kukoricáit lelegelő kétely-seregélyeket. Bár lehet, hogy nem is seregélyek voltak ezek, hanem már ekkor a keselyű gyülekeztek a feje fölött...
Megigazította feje alatt a párnát, de már sajnos nem tudta tovább álmodni ezt a boldogító álmot. Mégsem keseredett el, mert tudta, hogy legközelebb, ha akar, megint visszatérhet ebbe az illúzióba. Most, a történet során először egy pozitív tulajdonsága is megjelent a számtalan ostoba mellett: tudta élvezni a történteket annak ellenére is, hogy a valóságban nem történtek meg. Tudta, hogy maradhat a lány barátja a valóságban, tekinthet rá úgy, ahogy eddig is, mégsem kínozzák a vágyai, mert esténként beteljesülnek a nappal kimondott kívánságai, minden következmény nélkül. Persze valamennyire átlátta helyzete szánalmasságát, de a korában átélt, számára megalázó kudarcok után ez a mostani kapcsolata teljesen idillinek tűnt számára, ugyanis abban a hitben élt, hogy egy ilyen viszonynak semmilyen negatív következménye nem lehet a valóságra.
Ismét tévedett.
Ritkábban találkoztak mostanában, ha egy társaságba kerültek, akkor se nagyon váltottak szót egymással. Nem szándékosan persze, véletlenül alakult így.
A lány egy nagyon fura házban lakott. Bár a fiú nem ezen az estén járt itt először, mégis sokkolóan hatott rá a lakásuknak az atmoszférája, de főleg a lány szobájáé, ahol a falak olyan tüzes színűre voltak kifestve, amilyenekre a Ferrarikat szokták. Bár a tekintete olyan érzésekkel töltötte el Antalt, mintha csak hájjal kenegetnék, a lány szavaival mégis megfagyasztotta a vért a fiú ereiben. Kiabált vele, fogalmam sincs miért, bár gondolom nem is ez a fontos. Ott volt az anyja is, ő is szidta Antalt, nem is igazán elevenébe vágó sértésekkel, nem ilyesmik miatt érezte magát a fiú megsemmisültnek, hanem egyáltalán a szándék miatt, hogy rosszat akarnak mondani rólla. Ő nem kiabált vissza, de próbálta hárítani a szidalmakat. Valahogy sikerült kiegyezniük, véget vetni a veszekedésnek, de nem végérvényesen, mindegyikőjükben ott maradt a vágy, hogy valahogy megbántsák a másikat. Az anya eltűnt, ők pedig ölelkezni kezdtek, bár ez egyikőjüket sem vidította fel.
A lány bár a kiabálást abba hagyta, továbbra is sértegette a a fiút. Ő ezeket eleresztette a füle mellett, próbált ragaszkodni az eddig kialakult érzéseihez, a lányról megalkotott képhez, hogy ők szeretik egymást és semmi bajuk nem történhet. A szidalmak mégis bekúsztak a fülébe és kezdték megfertőzni, rombolni az önbizalmát, lekötözni szeméről a kendőt, szétmarva emlékeiből faragott mellvértjét. A gondosan felépített illúzió kezdett darabokra hullani, egy elképzelt szerelem szentségtörően hamis bizonyítékai magukat kezdték felemészteni. Ahol érintette a lányt, már nem is őt érezte, valamilyen hideg, apró növény magvait tartotta a markában és kiabálva hajította el őket, a vérvörös szoba parkettájára szórva őket.
Rossz érzésekkel ébredt fel aznap reggel, és onnantól kezdve már egész nap rosszul érezte magát. Észre vette, hogy mióta nem figyelt az valóságra, azóta a barátait szinte észre sem vette, igazából már a lányt is alig-alig. Próbált visszatérni a barátaihoz, kedveskedni nekik szívességekkel, meghallgatta őket, ha valamit mondani valójuk volt, azt hitte, sikerült visszaférkőznie a bizalmukba, az elmúlt idők távolságtartása után ismét a régi barátok, talán még azzal a csúnya lánnyal is egész jól el tud majd beszélgetni, ismét. Róla is már rég álmodott.
A barátaival egy hosszú alagútba mentek le. Neon lámpák világították meg a cső alakú folyosó gránit lapokból álló burkolatát. Vaskos fém oszlopok mellett álltak meg odalent. Antal nekidőlt egy ilyen alumíniummal borított tartóelemnek, de az olyan hideget árasztott magából, hogy a fiú hátra hőkölt. Kijjebb lépett az oszloptól, egy vékony, hosszú sötét csíkra. Előre hajolt, hogy kinézzen, meddig kell még várniuk itt. Valahogy akkora lendülettel görnyedt előre, hogy a lendülettől egy lépést előre kellett lépnie, hogy el ne essen. Sajnos nem volt már mire lépnie, a vékony sötét csík után már nem folytatódott a kő padló. Leesett egy sötét fekete lyukba. Kiabált a barátainak, hogy segítsenek neki, húzzák ki, vagy legalább hívjanak segítséget.
A barátai nem segítettek, tovább beszélgettek, mintha csak a hideg folyosókon megkezdődött viccelődéseket folytatnák, annak minden haszontalanságával. Nem is azért nem húzták ki a fiút a lyukból, mert azt akarták, hogy odavesszen, csak nem nagyon figyeltek rá, azt hitték, hozzájuk hasonlóan ő is csak viccelődik; ha komolyra fordul a helyzet úgyis kimászik majd egyedül. A társaságból csak egy ember nézte meg, hogy mi is történt a fiúval – a többiek a hangokból is megállapították, hogy szükségtelen segíteniük – de ez sem egy csúnya lány volt, sőt, még magas sem volt, hanem csak szép. Minden érzelmet nélkülöző arccal figyelte Antalt, ahogy sikertelenül próbál kikászálódni sötét csapdájából. Kétszer nézte végig, ahogy félig kimászik, majd visszaesik, aztán ő is megunta, visszatért inkább felhőtlen kacagást biztosító társalgásba.
Antalt pedig elütötte a metró.
A beszélgetés, az egymáshoz való kötődés melegítette ki őket. Nem olyan kabátba izzadósan, csak úgy, hogy ne vacogjanak; fűtés ugye nem volt. A lánynak úgyis jól állt az az enyhe pír az arcán, amit az ehhez hasonlóan jeges levegő szokott kicsípni bőrére, a halványabbá vált bőréből még intenzívebben emelkedett ki ajka vöröse és a szemeinek feketéi is mélyebb sötétséget kaptak. Ez a változás hasznára vált a történetünkben szereplő lánynak, mert ezen kívül cseppet sem volt szépnek mondható. Aránytalan tagjait a jó megjelenés igényének látványosan ellentmondó ruhadarabok fedték és az arca is inkább ebbe a jellegbe illeszkedett vékony, kicsit ferde szájával, görbe orrával és purhab pamacsoknak tűnő füleivel.
Szóval a már részletezett arcpíron kívül az egyetlen olyan dolog rajta, amelyben gyönyörködhettek a közelében ülők, a haja volt. Ennek sem a hossza, vagy a formája volt magával ragadó, inkább a színe. Nem fekete volt ugyan, ezt ő is bőszen állította, hanem nagyon sötét barna, s különlegessége ennek az árnyalatnak az erejében rejlett, ahogy fekete fénnyel árasztotta el környezetét, vissza tükröződve a vállain, a falakon és mindenen, ami a környezetébe került. Ennek az intenzív tónusnak és haj lazán odavetett, ecsetvonásszerű formájának köszönhetően valahogy mindig kitűnt a tömegből ez a lány, csak akkor okozott csalódást, amikor a rá vetődött tekintetek az arcára vándoroltak.
Hasonló gondolatok jártak a történetünkben szereplő fiú fejében is. Bár arra kellett volna figyelnie, mit mond a lány, ő mégis a szemeit fürkészte és az eddig elmondottak ellenére mégis meglátta a szépséget a lány arcában. Ettől még jobban érezte magát és elkezdett jobban koncentrálni a társalgásra. Komolytalan dolgokról folyt a szó, de végül is legalább beszélgettek valamiről és neki már ez is számított. Kellemetlen szóviccekkel próbálta kivenni a részét a haszontalan fecsegésből és bár ő érezte humorának teljes hiányát, a lány mégis nevetgélt a viccein itt-ott, azt a látszatot keltve, hogy érti, mi a poén.
A fiút amúgy Antalnak hívták, bár ezt ő előnytelen névnek tartotta, sokkal szívesebben lett volna mondjuk Ford Farlain, vagy valami ilyesmi. Amikor épp nem jutott szóhoz a beszélgetésben, pillanatnyi boldogságában mártózott, a mentolos-rágószerű padok kartámaszait simítgatta végig kezével, behúzta alájuk lábát, majd kidugta őket, maga alá rakta kézfejeit, majd kivette őket és hasonló kényszercselekvésekkel nyugtatta le magát és palástolta kitörő jókevét.
Úton hazafelé csak azon járt az esze, hogy túl hamar jött el, ott kellet volna még maradnia. Persze nem a lány miatt, ő nem fontos neki, már miért is lenne, hozzá semmi köze, hanem csak úgy, a "hangulat miatt". Ezután megint találkozott a lánnyal. Most nem voltak hidegben, de nem is nagyon nézte a lány külsejét. Fogták egymás kezét és úgy ültek egy nagy, cayenne bors színű szőnyegen, A lány arról mesélt, hogy milyen sok embert csókolt már meg, és hogy kivel milyen volt. Antal ezt alapvetően nem hallgatta szívesen, mert olybá tűnt neki, hogy ilyenkor nem is vele van a lány, hanem ezekkel a férfiakkal és más szerzetekkel, akik puszit kaptak tőlle. Viszont most sokkal bátrabb volt, mint korábban, úgyhogy megkérte a lányt, hogy csókolják meg egymást. Tisztában volt vele, hogy ennek semmilyen hosszú távú negatív következménye nem lehet, ugyanis az egészet csak álmodja. A legrosszabb esetben, ha a lány elutasítja, még mindig fel tud ébredni és akkor olyan, mintha meg se történt volna.
Megcsókolták egymást, de valahogy nem volt olyan különleges, mint ahogy azt a fiú várta. Ő viszont már előtte is olyan állapotban volt, hogy a lány – aki ugye meglehetősen visszataszító külsővel rendelkezett – minden apró rezdülését kétszeresen, háromszorosan érzékelte és értékelte, hát ezt a gesztust is sokkal nagyobb örömmel fogadta, mint mondjuk a lány. Azt hiszem, szerették egymást. Aztán Antal felébredt.
Három nap elteltével megint beszélgetésbe elegyedtek, egy szerencsés véletlen folytán ugyanott, ahol a legutóbb is (a valóságban), tehát a csípős folyosón. Most már nem érdeklődött annyira iránta a lány, de bizonyos erőfeszítések árán sikerült fenntartania érdeklődését: ehhez hosszabb vicceket kellett elmesélnie, az egészségesnél tovább kellett ragoznia minden harmad- és negyedrangú poént, a legunalmasabb és legérdektelenebb élményeit is meg kellett osztania a többiekkel és számtalan más hozzászólásával kellett csökkentenie megbecsülését, de csak ezek árán sikerült a lánnyal kapcsolatot létesítenie. Amikor csukva volt a szája, és a társai szempontjából nézve ezek voltak a szerencsésebb pillanatok, olyankor a lányon és magán gondolkozott. Nem látott túl azon, ahogy elsőre ítélte meg az eseményeket, szóval nem is igazán aposztrofálható tevékenysége gondolkozásnak, inkább elsőre kellemesnek tűnő emlékek felböfögésének lehetne nevezni az ilyet.
Igazi érzelmek híján Antal a lány megjelenésébe kapaszkodott volna, jelentéktelen külső jegyeket értékelt volna túl, ismételgette volna magában, milyen gyönyörű is szíve választottja, de ebben az esetben erre még ő sem volt képes, ebben a lányban még ő sem látott annyi szépet, vagy legalább kellemeset, amennyi elég lett volna neki ahhoz, hogy kimondhassa, hogy szerelmes. Márpedig ez utóbbit nagyon szerette volna kijelenteni, ezért más fogódzót keresett magának: a lány stílusát, társaságának kellemességét szemelte ki magának, ezeken kezdett elmélkedni és felidézni ezzel kapcsolatos emlékeit, de közben figyelve a jelenleg megjelenő, efféle pozitívumaira. Persze amikor valaki más beszélt, nem a lány, hanem mondjuk csak az egyik barátja, olyankor teljesen belemerült gondolataiba, szinte meg se hallotta az elhangzott szavakat. Hazafelé a lánnyal együtt indult. Eddigre már minden puskaporát el lövöldözte, a lány figyelmét semmivel sem tudta már kisajátítani, így az csendben ült a kemény, hideg ülésen és láthatóan valahol máshol, valamilyen más állaton jártak a gondolatai. Antalnak így már esélye sem volt, hogy ne hullámzó gondolataiba, akarattal alkotott érzelmeibe merüljön, mivel már nem kellett figyelnie arra, mit mond a lány. A sivár, szürkés színekben játszó, csillogó padlón köszörülte cipője talpát, a külvilágot teljesen kirekesztve tudatából. Szerelmesnek gondolván magát, szép emlékekkel, a múlt páncéljával felvértezve, szemére az önbizalom kendőjét kötve ismét meg akarta csókolni ezt a csúnya és magas lányt.
Most hosszabban folyatták egymás szájába nyálukat, fertőzéseket és vírusokat szabadítva a másik előbelének első szakaszába, a szájüregébe. Bár kívülről ez gusztustalannak, tovább megyek, ocsmánynak hatot, ők, legalábbis Antal élvezte ezt, a csókolózás tevékenysége ismét megtöltötte szívét vágyainak beteljesülésének érzésével. Most már szinte biztosra merném mondani, hogy szerették egymást. Ekkor már egy sötét szobában ültek egymás karjába fonódva, vöröses függönyökkel borított falak között. Antal teljes mértékben meg volt elégedve a helyzettel, maximálisan kielégültnek érezte magát, bár neki is fura volt, hogy egy egyszerű ölelés, csókok és simogatások ennyire nagy hatással voltak rá. Szájukat például egy szó sem hagyta el – csak a korábban már leírt betegségek kórokozói – és a leggyanúsabb az volt, hogy a fiúnak ez szinte fel se tűnt, zavarni pedig végképp nem zavarta. Márpedig azt hallotta a többiektől mindig, hogy akkor szerelmes az ember, hogyha nem csak testileg vonzódik a másikhoz, hanem lelkileg is. Ezt a gondolatot hamar elhessegette; a lányról kialakított "jó beszélgetőtárs" bizonyítványból madárijesztőt tákolva űzte el lelke termőföldjéről a hízott csöveken sárgálló, érzelmeiből sarjadt kukoricáit lelegelő kétely-seregélyeket. Bár lehet, hogy nem is seregélyek voltak ezek, hanem már ekkor a keselyű gyülekeztek a feje fölött...
Megigazította feje alatt a párnát, de már sajnos nem tudta tovább álmodni ezt a boldogító álmot. Mégsem keseredett el, mert tudta, hogy legközelebb, ha akar, megint visszatérhet ebbe az illúzióba. Most, a történet során először egy pozitív tulajdonsága is megjelent a számtalan ostoba mellett: tudta élvezni a történteket annak ellenére is, hogy a valóságban nem történtek meg. Tudta, hogy maradhat a lány barátja a valóságban, tekinthet rá úgy, ahogy eddig is, mégsem kínozzák a vágyai, mert esténként beteljesülnek a nappal kimondott kívánságai, minden következmény nélkül. Persze valamennyire átlátta helyzete szánalmasságát, de a korában átélt, számára megalázó kudarcok után ez a mostani kapcsolata teljesen idillinek tűnt számára, ugyanis abban a hitben élt, hogy egy ilyen viszonynak semmilyen negatív következménye nem lehet a valóságra.
Ismét tévedett.
Ritkábban találkoztak mostanában, ha egy társaságba kerültek, akkor se nagyon váltottak szót egymással. Nem szándékosan persze, véletlenül alakult így.
A lány egy nagyon fura házban lakott. Bár a fiú nem ezen az estén járt itt először, mégis sokkolóan hatott rá a lakásuknak az atmoszférája, de főleg a lány szobájáé, ahol a falak olyan tüzes színűre voltak kifestve, amilyenekre a Ferrarikat szokták. Bár a tekintete olyan érzésekkel töltötte el Antalt, mintha csak hájjal kenegetnék, a lány szavaival mégis megfagyasztotta a vért a fiú ereiben. Kiabált vele, fogalmam sincs miért, bár gondolom nem is ez a fontos. Ott volt az anyja is, ő is szidta Antalt, nem is igazán elevenébe vágó sértésekkel, nem ilyesmik miatt érezte magát a fiú megsemmisültnek, hanem egyáltalán a szándék miatt, hogy rosszat akarnak mondani rólla. Ő nem kiabált vissza, de próbálta hárítani a szidalmakat. Valahogy sikerült kiegyezniük, véget vetni a veszekedésnek, de nem végérvényesen, mindegyikőjükben ott maradt a vágy, hogy valahogy megbántsák a másikat. Az anya eltűnt, ők pedig ölelkezni kezdtek, bár ez egyikőjüket sem vidította fel.
A lány bár a kiabálást abba hagyta, továbbra is sértegette a a fiút. Ő ezeket eleresztette a füle mellett, próbált ragaszkodni az eddig kialakult érzéseihez, a lányról megalkotott képhez, hogy ők szeretik egymást és semmi bajuk nem történhet. A szidalmak mégis bekúsztak a fülébe és kezdték megfertőzni, rombolni az önbizalmát, lekötözni szeméről a kendőt, szétmarva emlékeiből faragott mellvértjét. A gondosan felépített illúzió kezdett darabokra hullani, egy elképzelt szerelem szentségtörően hamis bizonyítékai magukat kezdték felemészteni. Ahol érintette a lányt, már nem is őt érezte, valamilyen hideg, apró növény magvait tartotta a markában és kiabálva hajította el őket, a vérvörös szoba parkettájára szórva őket.
Rossz érzésekkel ébredt fel aznap reggel, és onnantól kezdve már egész nap rosszul érezte magát. Észre vette, hogy mióta nem figyelt az valóságra, azóta a barátait szinte észre sem vette, igazából már a lányt is alig-alig. Próbált visszatérni a barátaihoz, kedveskedni nekik szívességekkel, meghallgatta őket, ha valamit mondani valójuk volt, azt hitte, sikerült visszaférkőznie a bizalmukba, az elmúlt idők távolságtartása után ismét a régi barátok, talán még azzal a csúnya lánnyal is egész jól el tud majd beszélgetni, ismét. Róla is már rég álmodott.
A barátaival egy hosszú alagútba mentek le. Neon lámpák világították meg a cső alakú folyosó gránit lapokból álló burkolatát. Vaskos fém oszlopok mellett álltak meg odalent. Antal nekidőlt egy ilyen alumíniummal borított tartóelemnek, de az olyan hideget árasztott magából, hogy a fiú hátra hőkölt. Kijjebb lépett az oszloptól, egy vékony, hosszú sötét csíkra. Előre hajolt, hogy kinézzen, meddig kell még várniuk itt. Valahogy akkora lendülettel görnyedt előre, hogy a lendülettől egy lépést előre kellett lépnie, hogy el ne essen. Sajnos nem volt már mire lépnie, a vékony sötét csík után már nem folytatódott a kő padló. Leesett egy sötét fekete lyukba. Kiabált a barátainak, hogy segítsenek neki, húzzák ki, vagy legalább hívjanak segítséget.
A barátai nem segítettek, tovább beszélgettek, mintha csak a hideg folyosókon megkezdődött viccelődéseket folytatnák, annak minden haszontalanságával. Nem is azért nem húzták ki a fiút a lyukból, mert azt akarták, hogy odavesszen, csak nem nagyon figyeltek rá, azt hitték, hozzájuk hasonlóan ő is csak viccelődik; ha komolyra fordul a helyzet úgyis kimászik majd egyedül. A társaságból csak egy ember nézte meg, hogy mi is történt a fiúval – a többiek a hangokból is megállapították, hogy szükségtelen segíteniük – de ez sem egy csúnya lány volt, sőt, még magas sem volt, hanem csak szép. Minden érzelmet nélkülöző arccal figyelte Antalt, ahogy sikertelenül próbál kikászálódni sötét csapdájából. Kétszer nézte végig, ahogy félig kimászik, majd visszaesik, aztán ő is megunta, visszatért inkább felhőtlen kacagást biztosító társalgásba.
Antalt pedig elütötte a metró.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
