péntek

Az egyik

    Elsőre úgy érzem magam, mintha a letűnt idők párizsi szalonjában lennék, pedig sosem jártam ott. Rengeteg kis szobor összevissza, jelöletlenül két nagy vitrinben, tömeg odabent, kívül egyedül látogató. Sötétben világító Bábel-torony-installáció-lárma megy az idegeimre. Korongokat olvasok a félhomályban párnafalon, messziről látványos, közelről szörnyen kényelmetlen. Aztán elkezdődik a kiállítás.
    Aztán véget ér a kiállítás. A ruhatárosnő azt mondja, kérem. Jó kiállítás volt. Általában, ha kiállítást látogatok, a végére lefáradok, nem bírom egy egész tárlat súlyát a vállamon. Kortárs installációk, ideológiák húznak le, én meg azt mondom rájuk, hogy hagyjanak már békén. Ma egy kiállítás befogadása kínos. Nem tisztelem napjaink művészeit, nem vagyok hajlandó alávetni magam elvont műveiknek és nem kísérlem meg értelmezni őket, elegem van belőlük. Nem szeretek kiállításra járni. Nem is szoktam túl gyakran.
    Jó kiállítás volt. Tetszett. Nem azzal kellett foglalkoznom, hogy minden csóró művész helyébe beleképzeljem magamat és az életművük fényében értelmezzem az amúgy élvezhetetlen műveiket, nem kellett elolvasnom a mellékelt kis használati utasítást, hogy bármit megértsek az odavetett installációkból. Egyértelműen ki volt rakva egy fallosz fallosznak, egy torz embrió torz embriónak, egy fókabőr rövidnadrág fókabőr rövidnadrágnak. Kényeztetettek.
    Na de az első és második bekezdés között eltelt egy tárlat, és megváltozott egy benyomás. Most sem álltam kevésbé szkeptikusan a megtekintésre ajánlott tárgyakhoz, mint ahogy azt mondjuk a Ludwig Múzeumban tettem volna. Kellett egy kis idő ahhoz, hogy levetkőzzem ezt, de azt hiszem, erre volt kitalálva az egész. Az elfogadásra meg a toleranciára kívánták rávezetni a kedves vizitort és a neki szánt, szépen kikövezett útra én is ráléptem, elfogadtam a kiállítást. Nem zavart, hogy nagy orrú és göndör hajú, hogy más a bőrszíne, mint nekem, hogy szexuálisan másokhoz vonzódik, hogy közhelyes történeteteket közöl fogalmazni nem tudó és csontvelő evést ellenző szerzőktől.
    Amúgy is elfogadónak tartom magam. A bennem alapvető kétely mindenkinek egyformán kijár, nem teszek kivételt. Legalábbis ezt szeretném hinni. Tehát nem vagyok elfogadó. De ha látom, hogy itt egy kiállítás és én negatívan állok hozzá, akkor egy idő után eszembe jut, hogy ejnye, hát én elfogadónak mondom magam, hát akkor itt az alkalom. Na és akkor onnantól buzgón fogadok el.
    Egy-két éve nagyon oda voltam a japán kultúráért, elhatároztam, hogy leborotválom a hajamat a fejem búbján, hátul pedig megnövesztem és szamuráj konytba kötöm. Japán szerzőket olvastam. Készítettem egy bábfilmet szamuráj főszereplővel, képeket gyűjtögettem régi keleti páncélokról és azok alapján harcos figurákat rajzoltam. Kerestem egy nekik való szamurájos történetet, elhatároztam, hogy képregényt, vagy animációs filmet építek köréjük.
    Aztán elolvastam egy cikket, aminek a szerzője Suzuki Swiftet akart venni, a régit. Aztán megváltoztattam az elképzelésemet. Elkezdtem a magyar motívumokról begyűjteni a jpegeket, huszár ruhákat állítottam a kimonók helyébe. Magyar szerzőket nem kezdtem olvasni, hetyke, pödörni való bajuszt szerettem volna növeszteni, de sajnos képtelen voltam rá arcszőrzetem átmeneti fogyatékosságai miatt. Ez volt nekem a lényeg, hogy a távol-keleti, meglehetősen vonzó kultúra tanulmányozását meghagyjam a szigetországiaknak, ők könnyebben hozzáférnek és jobban beléjük van ivódva. Én idegen vagyok ehhez, nem fogok közéjük tolakodni és úgy tenni, mintha az én őseim is sógunok szolgálatában véreztek volna el.
    Megkerestem a nekem legközelebbi harcos kultúrát, ráálltam a huszárokra. Japán kölykök úgyse fognak Perczel Mórral foglalkozni, vagy Dembinszkyvel, rám vár a feladat, hogy őket is animációra vigyem. Mert két harcos kultúra ugyanaz és az összes többi is ugyanaz. Idézek erről:
    a szakácskönyvet ismerem, és tudom, hogy több mint húszezerféle tésztát sütnek. De ha jól megnézem, kitűnik, hogy ennyi nincs. Legfeljebb százhúsz. A többi csak arányokban vagy töltelékben vagy formában különbözik. Mikor még jobban odafigyeltem, láttam, hogy alapanyag szerint százhúsz tésztáról szó sem lehet. Megszámoltam, nem volt több, mint huszonhat. Még ez is sok. Még elemibb alapra tértem, s akkor kitűnt, hogy nincs több, csak hét.
    Nem Hamvas Béla tanított meg erre, nem A Másik, nem Winkler Róbert a Suzuki Swiftjével. De talán Winkler közel volt hozzá. A Másik nem tanított meg semmire. Ez tévedés. A Másik szemfényvesztés és közhely. Busómaszk, a tetejére ragasztva kígyót harapó kuvik és az orra is szarv, de nincs alatta senki. Kínai nők összetöpörödött lábára szabott cipő üresen. Munkatáborok csíkos egyenruhája Káin stigmájával, összehajtva és lerakva.
    Ettől jó.

vasárnap

Anyám kettős megítélése

    Meglehetősen sok filmet nézek meg, mert a világot összefogó digitális hálózat biztosítja ennek a lehetőségét, én pedig élek vele. Néha filmszínházba is látogatok, a televízióban viszont évek óta nem néztem meg semmilyen filmet. Legtöbbször tehát angol nyelven fogadom be a mozgóképeket, néha magyar felirattal, néha anélkül. Ez persze nem véletlen. Szándékoltan nem ülök le otthon a szinkronizált tv adás elé és a moziban is kerülöm az eredeti nyelvüktől megfosztott, ebből a szempontból néma filmeket.
    Most talán indokomra volna kíváncsi. Bújhatnék olyan menő szlogenek mögé, mint "a film eredeti nyelvétől megfosztva olyan, mint az ember karok, lábak, fülek, szemek, szájak és vesék nélkül" vagy, hogy "a mesés angol nyelv kristálytiszta harmóniái mintha csak hájjal kenegetnék hallójárataim" esetleg, hogy "még a szórakozás közepette sem feledkezhetünk meg olyan életbe vágóan fontos feladatainkról, mint az idegen nyelvek gyakorlása" de nem teszem. Azt állítom, hogy ez a szokás, ez a viselkedés forma, ez a hóbort, ez a fixa idea, ez, ez családi örökségem.
    Nem hiszi? Miért ne hinné? Nem ismer engem, nem bízik bennem, de mégis csak, miért hazudnék? Nem látja okát annak, hogy valótlant állítsak, ezért nem kérdőjelez meg. Szeretnék tenni róla, hogy eszébe se jusson kételkedni szavamban, alátámasztom hát előző kijelentésemet.
    - Lekötelez.
    - Édesanyám, kinek életemet köszönhetem és kinek édes tejét szoptam csecsemőként, az asszony, ki felnevelt és azzá az emberré tett, akinek most mondhatom magam, tehát anyám ugye, ő angol tanár és nyelvész végzettségű. Előbbiben osztozik a nevelőapámmal, akivel szintén együtt élek. Nem csak beszélnek angolul tehát mind a ketten, hanem életük egy bizonyos szakaszában behatóan tanulmányozták is a nyelvet. Nem meglepő hát, ha ők is az eredeti, angol nyelvű filmélményt preferálják. Gyerekként megszoktam mellettük ezt a magatartást és állítom, ennek eredménye a fentiekben felvázolt jelenség is.
    - Csak ennyi? - kérdezi ön - Egy elképesztően fonák családi háttér és csak egy meglehetősen harmatos következmény?
    - Legyen türelemmel, mondom én, hagyja hadd folytass - Sokáig tart még?
    - Ne féljen, már csak kétezer-hatszázhetvenkilenc karaktert kell kibírnia.
    - No jó, iparkodjon hát.
    - Számíthat rám. Anyám, az a kiállhatatlan, önző perszóna, bocsássa meg jelzőimet, tudhatja, nem vagyok az a szitkozódó fajta, de a következő történetből is megláthatja, nem illenek más jelzők erre a nőre. Szóval anyám kiskoromban gyakran beszélt hozzám angolul is. Ártatlan gyermeki fejjel még nem is sejtettem, milyen hátsó szándékok vezérlik, így barátságosan igyekeztem fogadni. Próbáltam utánozni szavait, kedvében járni azzal, hogy megtanulom ezt a fura, kifordított nyelvet is, kizárólag az ő boldogságáért.
    Isten rá a tanúm, küzdöttem érte, de végül megtanultam ezt a beszédet is, immár felelni tudtam szüleim természetellenes, nem magyar szavaira és kifejezéseire. Általánossá vált, hogy idegen szavakat szőttünk beszédünkbe, mondatok erejéig hagytuk magunk mögött anyanyelvünket és háltunk együtt közös, lógó csöcsű brit szeretőnkkel. 
    Azután megtörtént a kiűzetés. Kapálóztam, rúgtam, haraptam, de sehogy sem tudtam megakadályozni, hogy iskolába kerüljek. Hányingerem volt már a gondolatától is, zsigereimben éreztem, hogy nem vagyok odavaló, tudtam, ott csak szenvedés várhat rám. Próféciáim igaznak bizonyultak, suta, félig angolszász beszédemmel fekete báránnyá váltam a gyönyörű hun beszédűek nyájában. Megbélyegzett, kívülálló, fogyatékos lettem társaim szemében, csúfolódásaik céltáblájává váltam.
    Gyűlöltek.
    Életem legnehezebb, legkínzóbb korszakát kellett megélnem, anyám, a kegyetlen anyám kisded játékai miatt. Talán beszéltem róla, mekkora küzdelem árán tanultam meg ezt a pepita beszédet, de szavakban nem lehet kifejezni ezt a fájdalmat, a hang és szó nem mértékegysége a szenvedésnek. Viszont a tiszta, szűz magyar anyanyelvre való visszaszokás, az idegen kifejezések levedlése még a korábbinál is jobban felemésztett. Minden energiámat beleadtam, a nap huszonnégy órájában vért izzadva harcoltam. Volt, hogy azt hittem, sosem lesz vége, de akkor sem adtam fel, mert mióta átléptem az iskola küszöbét, tudtam, hogy csak így válhatok a társadalom teljes értékű tagjává.
    Évek kemény munkájával sikerült eljutnom oda, ahol most tartok, sikerült tékozló fiúként visszatérnem elhagyott apámhoz, megtérnem a kárpátok nyelvéhez. Környezetem visszafog
    - Stílusa kiállhatatlan, kérem szorítkozzon a tények ismertetésére.
    - Elnézését kérem, elragadott a hév. Hőn szeretett anyám hagyatékaként a magyar és az angol nyelv felcserélésével kerültem gyakran kellemetlen helyzetbe, de magaménak mondhatok más szokásokat is, az élet minden területéről, melyek egy ismeretlen számára különösnek, szokatlannak, esetleg perverznek tűnhetnek. Férfi létemre ülő helyzetben hódolok a biológiai kiválasztás élvezetének, a heti világgazdaságot kizárólag ürítés közben olvasom, mindig lehajtom a klozet fedelét miután elvégeztem szükségemet, és ugyanígy kivétel nélkül mindig tisztán hagyom magam után a toalett csészéjét.
    Ebből, a teljesség igényével készült felsorolásból is tisztán látható, hogy családom a lét minden fontos területére felszerelt a normalitás elemózsiájával. Némelyeket sikerült felemésztenem, az "egy sima egy fordított" beszédet például már feldolgozta gyomrom, némelyek elfogyasztásának még csak most láttam neki: az ötórai tea gyakorlatán már méretes harapásnyomok mutatkoznak; és némelyeket pedig eszem ágában sincs leküzdeni, ezekbe az előző bekezdés felsorolása engedett bepillantást.
    - No jó, no jó, eddig tűrtem a mondatait, de most már érje el, hogy megtérüljön ez az energiabefektetés.
    - Láthatja az eddigiekből, nem csak egy emberöltőnyi örökség szorult belém, állati őseim rám hagyták az alkalmazkodás áldásos képességét is. Mondaná erre, milyen szerencsés vagyok emiatt. De ha mondaná, tévedne. Senki sem viseli el, ha valaki alkalmazkodik hozzá.