Salman Rushdie - Sálimár bohóc

"Az ember búcsút vesz a nevétôl, a múltjától, a jövôjétôl, elemelkedik az életétôl, és csak a munka folytonosságában létezik, csak a szükség és a fatalizmus tartja a levegôben. Igen, idônként hatalmába kerített valamilyen lebegô érzés, amelyet az az állandó tudat tompított, hogy az ember váratlanul, akármelyik pillanatban lezuhanhat vagy golyót kaphat, és akkor úgy hal meg a sárban, mint egy kutya"
– Max Ophuls

József Attila: A dunánál

A vers egy valóságos képpel, valóságos helyzettel – a József Attila rutinnal – indul, ezt alakítja át az érzéseinek, hangulatainak kivetülésévé, rögtön a negyedik sorban. A kezdőkép alsó sávját komótosan átszelő dinnyehéj azóta József Attila szimbólumává vált, boldog-boldogtalan utalgat ilyen és ehhez hasonló képekkel a költőre. Tehát a címben már említett folyó partján üldögélő lírai én pihenteti a szemét a környezetén, miközben elmélkedik és lassan a gondolata szét árad a kézzel tapintható valóság látványába, "Mintha szívemből folyt volna tova." A hömpölygő folyót tehát úgy írja le, mintha ő tartalmazná, feltételezve, hogy ami belőle ömlik ki, az az ő részét képezi. Ennek mond ellent a hasonlatok sorozata, mellyel a dicső vizet illeti: először a munkát, annak is a kétkezi fajtáit látja meg benne, amiket ő nem végez, olyan minőségeket észlel a víz fodrai között, amikkel ő nem rendelkezik, majd halott anyját veszi észre a habokban: hiányának legerősebb szimbólumát.
Na de hogy lehet, hogy ami a lírai énen keresztül elevenedik meg, az nincs meg benne? - kérdezi talán. Tisztában van azzal, hogy vélekedik a költő önmagáról és a világról? Szerencsére ő ezt is elmondja, de csak azután, hogy a képzelgéséből kiszakítja egy véletlen"baleset": elered az eső. Látszik, hogy nem most üldögél először egyedül, gondolataira koncentrálva, technikájában megmutatkozik a több éves tapasztalat: magát a zavaró tényezőt, az esőt állítja szolgálatába, a képében a múlt cseppjei zavarják meg a hullámok hömpölygő felszínét. Ezzel vissza is süllyed az eredeti gondolatmenetébe, a metaforák bugyborékolva szakadnak fel a szájából, a ruhái alól és rohannak a vízfelszínére, hogy ott aztán a levegő egészével egyesülve pukkanjanak szét, párhuzamosan azzal, ahogy a költő feje koppan a folyó fenekén.
Talán eszméletét vesztette az ütéstől, talán már több napja oszló vízi hulla a lírai én, képes az első szakasz kérdéseire válaszokkal szolgálni. Mint a testből kiszakadt lélek, tekint kívülről helyzetére, a világra, onnan pedig könnyű okosnak lenni. Oldalán megelevenednek más lelkek is, "száz ezer ős" szemléli vele az idő folyamát, ezt az ősi toposzt: a minden tudást magában foglaló végtelen, szivárványos folyamot, ami az idő vízimalmának kerekét hajtja. Kezd rátérni a már leírt, de még meg nem válaszolt kérdésre, szintén egy már ismert, régi történettel, az anyag és a szellem, a múlt és a jelen, az öröm és a bánat jin-jang szerű kapcsolatával magyarázza meg, hogyan lehetséges, hogy egy olyan folyam fakadjon az ő szívéből, ami magában foglal mindent, amiben ő maga hiányt szenved. Kereshetnénk összefüggést a "Verset írunk - ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem sorok" között és József Attila nyugodtabb, lemondó természetén olykor felül kerekedő dührohamai között vagy a legtöbb versében felvázolt két út közül, ahogyan a problémáin felül kerekedhet, olyan tudományos szakkifejezésekkel dobálózva, mint a tudathasadás és hasonlók, mégsem tesszük.
Helyette a harmadik és egyben utolsó szakasszal kezdünk foglalkozni, melyben az óda hagyományainak megfelelően egy végső következtetést próbál meg levonni a vers írója. Szüleit mutatja be, akiknek akár a régebbi korok nagy gondolkodóit (akár még keleti gondolkodókat is, de azért ennyire talán ne menjünk messzire) is tekintheti, szintén ellentétekkel; anyja kun fehérje beleível apja székely feketéjébe és a gondoskodás világos pontját süti belé, amíg a sötét pólus az igazsággal foltozza be a makulátlanságot. Ez kört alkot, az író köré, ettől válik az eggyé és mindenné, a teljes világgá.
Ha nem felejtettük még el, hogy a lírai én kiterülve nyugszik a Duna kavicsos alján, akkor arra gondolhatunk, hogy ezzel holt magányában újra építi a világot más táptalaj híján önmagában. Rekonstruálja emiatt szívében a felmenőit, Árpádot, Zalánt, Werbőczit és Dózsát, a magyar nemzet etnikumait és történelmét, majd a "szelíd jövő"-höz fordul.
Szelíd lenyugvása, ha a versben maradunk, annak tudható be, hogy mindent magában foglal, így mindenre tekintettel van, ezért nem követeli vissza olyan vadul a magyarok kudarcainak eredményeként elvesztett területeket, mint a tizennégy évvel korábban íródott Nem, nem soha című versében. Épp az ellenkezőjére buzdít: "A harcot, amelyet, őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés".
Dolgozni akar. Rendezni végre a világgal közös dolgait. Tisztában van azzal is, hogy ez nem lesz könnyű munka. Kár, hogy már meghalt.

Fogalmad sincs róla, barátom

Egy hosszú, de keskeny folyosón ültek, egy közepes méretű társaságban, mégis elhatárolódva tőlük, egymásra figyelve. A folyosó falai első látásra fehérnek tűntek, de jobban megnézve látszott rajtuk, hogy nagyon halvány kék árnyalatú tapéta borítja őket, nem is olyan régóta. Valójában nem a falakon látszott ez a hideg, leheletet idéző szín, mint inkább az őket körül vevő levegőn, azon a hűvös levegőn, amit árasztottak magukból. A padokon látszott, hogy nem ebbe a környezetbe szánták őket, valahogy mégis illettek a falakhoz. Olyan volt a helyszín, mint egy csípős mentolos rágó és a nagy, hideg levegővételek a rágása közben, ahol a padok a rágók és a falak a levegővételek.
A beszélgetés, az egymáshoz való kötődés melegítette ki őket. Nem olyan kabátba izzadósan, csak úgy, hogy ne vacogjanak; fűtés ugye nem volt. A lánynak úgyis jól állt az az enyhe pír az arcán, amit az ehhez hasonlóan jeges levegő szokott kicsípni bőrére, a halványabbá vált bőréből még intenzívebben emelkedett ki ajka vöröse és a szemeinek feketéi is mélyebb sötétséget kaptak. Ez a változás hasznára vált a történetünkben szereplő lánynak, mert ezen kívül cseppet sem volt szépnek mondható. Aránytalan tagjait a jó megjelenés igényének látványosan ellentmondó ruhadarabok fedték és az arca is inkább ebbe a jellegbe illeszkedett vékony, kicsit ferde szájával, görbe orrával és purhab pamacsoknak tűnő füleivel.
Szóval a már részletezett arcpíron kívül az egyetlen olyan dolog rajta, amelyben gyönyörködhettek a közelében ülők, a haja volt. Ennek sem a hossza, vagy a formája volt magával ragadó, inkább a színe. Nem fekete volt ugyan, ezt ő is bőszen állította, hanem nagyon sötét barna, s különlegessége ennek az árnyalatnak az erejében rejlett, ahogy fekete fénnyel árasztotta el környezetét, vissza tükröződve a vállain, a falakon és mindenen, ami a környezetébe került. Ennek az intenzív tónusnak és haj lazán odavetett, ecsetvonásszerű formájának köszönhetően valahogy mindig kitűnt a tömegből ez a lány, csak akkor okozott csalódást, amikor a rá vetődött tekintetek az arcára vándoroltak.
Hasonló gondolatok jártak a történetünkben szereplő fiú fejében is. Bár arra kellett volna figyelnie, mit mond a lány, ő mégis a szemeit fürkészte és az eddig elmondottak ellenére mégis meglátta a szépséget a lány arcában. Ettől még jobban érezte magát és elkezdett jobban koncentrálni a társalgásra. Komolytalan dolgokról folyt a szó, de végül is legalább beszélgettek valamiről és neki már ez is számított. Kellemetlen szóviccekkel próbálta kivenni a részét a haszontalan fecsegésből és bár ő érezte humorának teljes hiányát, a lány mégis nevetgélt a viccein itt-ott, azt a látszatot keltve, hogy érti, mi a poén.
A fiút amúgy Antalnak hívták, bár ezt ő előnytelen névnek tartotta, sokkal szívesebben lett volna mondjuk Ford Farlain, vagy valami ilyesmi. Amikor épp nem jutott szóhoz a beszélgetésben, pillanatnyi boldogságában mártózott, a mentolos-rágószerű padok kartámaszait simítgatta végig kezével, behúzta alájuk lábát, majd kidugta őket, maga alá rakta kézfejeit, majd kivette őket és hasonló kényszercselekvésekkel nyugtatta le magát és palástolta kitörő jókevét.
Úton hazafelé csak azon járt az esze, hogy túl hamar jött el, ott kellet volna még maradnia. Persze nem a lány miatt, ő nem fontos neki, már miért is lenne, hozzá semmi köze, hanem csak úgy, a "hangulat miatt". Ezután megint találkozott a lánnyal. Most nem voltak hidegben, de nem is nagyon nézte a lány külsejét. Fogták egymás kezét és úgy ültek egy nagy, cayenne bors színű szőnyegen, A lány arról mesélt, hogy milyen sok embert csókolt már meg, és hogy kivel milyen volt. Antal ezt alapvetően nem hallgatta szívesen, mert olybá tűnt neki, hogy ilyenkor nem is vele van a lány, hanem ezekkel a férfiakkal és más szerzetekkel, akik puszit kaptak tőlle. Viszont most sokkal bátrabb volt, mint korábban, úgyhogy megkérte a lányt, hogy csókolják meg egymást. Tisztában volt vele, hogy ennek semmilyen hosszú távú negatív következménye nem lehet, ugyanis az egészet csak álmodja. A legrosszabb esetben, ha a lány elutasítja, még mindig fel tud ébredni és akkor olyan, mintha meg se történt volna.
Megcsókolták egymást, de valahogy nem volt olyan különleges, mint ahogy azt a fiú várta. Ő viszont már előtte is olyan állapotban volt, hogy a lány – aki ugye meglehetősen visszataszító külsővel rendelkezett – minden apró rezdülését kétszeresen, háromszorosan érzékelte és értékelte, hát ezt a gesztust is sokkal nagyobb örömmel fogadta, mint mondjuk a lány. Azt hiszem, szerették egymást. Aztán Antal felébredt.
Három nap elteltével megint beszélgetésbe elegyedtek, egy szerencsés véletlen folytán ugyanott, ahol a legutóbb is (a valóságban), tehát a csípős folyosón. Most már nem érdeklődött annyira iránta a lány, de bizonyos erőfeszítések árán sikerült fenntartania érdeklődését: ehhez hosszabb vicceket kellett elmesélnie, az egészségesnél tovább kellett ragoznia minden harmad- és negyedrangú poént, a legunalmasabb és legérdektelenebb élményeit is meg kellett osztania a többiekkel és számtalan más hozzászólásával kellett csökkentenie megbecsülését, de csak ezek árán sikerült a lánnyal kapcsolatot létesítenie. Amikor csukva volt a szája, és a társai szempontjából nézve ezek voltak a szerencsésebb pillanatok, olyankor a lányon és magán gondolkozott. Nem látott túl azon, ahogy elsőre ítélte meg az eseményeket, szóval nem is igazán aposztrofálható tevékenysége gondolkozásnak, inkább elsőre kellemesnek tűnő emlékek felböfögésének lehetne nevezni az ilyet.
Igazi érzelmek híján Antal a lány megjelenésébe kapaszkodott volna, jelentéktelen külső jegyeket értékelt volna túl, ismételgette volna magában, milyen gyönyörű is szíve választottja, de ebben az esetben erre még ő sem volt képes, ebben a lányban még ő sem látott annyi szépet, vagy legalább kellemeset, amennyi elég lett volna neki ahhoz, hogy kimondhassa, hogy szerelmes. Márpedig ez utóbbit nagyon szerette volna kijelenteni, ezért más fogódzót keresett magának: a lány stílusát, társaságának kellemességét szemelte ki magának, ezeken kezdett elmélkedni és felidézni ezzel kapcsolatos emlékeit, de közben figyelve a jelenleg megjelenő, efféle pozitívumaira. Persze amikor valaki más beszélt, nem a lány, hanem mondjuk csak az egyik barátja, olyankor teljesen belemerült gondolataiba, szinte meg se hallotta az elhangzott szavakat. Hazafelé a lánnyal együtt indult. Eddigre már minden puskaporát el lövöldözte, a lány figyelmét semmivel sem tudta már kisajátítani, így az csendben ült a kemény, hideg ülésen és láthatóan valahol máshol, valamilyen más állaton jártak a gondolatai. Antalnak így már esélye sem volt, hogy ne hullámzó gondolataiba, akarattal alkotott érzelmeibe merüljön, mivel már nem kellett figyelnie arra, mit mond a lány. A sivár, szürkés színekben játszó, csillogó padlón köszörülte cipője talpát, a külvilágot teljesen kirekesztve tudatából. Szerelmesnek gondolván magát, szép emlékekkel, a múlt páncéljával felvértezve, szemére az önbizalom kendőjét kötve ismét meg akarta csókolni ezt a csúnya és magas lányt.
Most hosszabban folyatták egymás szájába nyálukat, fertőzéseket és vírusokat szabadítva a másik előbelének első szakaszába, a szájüregébe. Bár kívülről ez gusztustalannak, tovább megyek, ocsmánynak hatot, ők, legalábbis Antal élvezte ezt, a csókolózás tevékenysége ismét megtöltötte szívét vágyainak beteljesülésének érzésével. Most már szinte biztosra merném mondani, hogy szerették egymást. Ekkor már egy sötét szobában ültek egymás karjába fonódva, vöröses függönyökkel borított falak között. Antal teljes mértékben meg volt elégedve a helyzettel, maximálisan kielégültnek érezte magát, bár neki is fura volt, hogy egy egyszerű ölelés, csókok és simogatások ennyire nagy hatással voltak rá. Szájukat például egy szó sem hagyta el – csak a korábban már leírt betegségek kórokozói – és a leggyanúsabb az volt, hogy a fiúnak ez szinte fel se tűnt, zavarni pedig végképp nem zavarta. Márpedig azt hallotta a többiektől mindig, hogy akkor szerelmes az ember, hogyha nem csak testileg vonzódik a másikhoz, hanem lelkileg is. Ezt a gondolatot hamar elhessegette; a lányról kialakított "jó beszélgetőtárs" bizonyítványból madárijesztőt tákolva űzte el lelke termőföldjéről a hízott csöveken sárgálló, érzelmeiből sarjadt kukoricáit lelegelő kétely-seregélyeket. Bár lehet, hogy nem is seregélyek voltak ezek, hanem már ekkor a keselyű gyülekeztek a feje fölött...
Megigazította feje alatt a párnát, de már sajnos nem tudta tovább álmodni ezt a boldogító álmot. Mégsem keseredett el, mert tudta, hogy legközelebb, ha akar, megint visszatérhet ebbe az illúzióba. Most, a történet során először egy pozitív tulajdonsága is megjelent a számtalan ostoba mellett: tudta élvezni a történteket annak ellenére is, hogy a valóságban nem történtek meg. Tudta, hogy maradhat a lány barátja a valóságban, tekinthet rá úgy, ahogy eddig is, mégsem kínozzák a vágyai, mert esténként beteljesülnek a nappal kimondott kívánságai, minden következmény nélkül. Persze valamennyire átlátta helyzete szánalmasságát, de a korában átélt, számára megalázó kudarcok után ez a mostani kapcsolata teljesen idillinek tűnt számára, ugyanis abban a hitben élt, hogy egy ilyen viszonynak semmilyen negatív következménye nem lehet a valóságra.
Ismét tévedett.
Ritkábban találkoztak mostanában, ha egy társaságba kerültek, akkor se nagyon váltottak szót egymással. Nem szándékosan persze, véletlenül alakult így.
A lány egy nagyon fura házban lakott. Bár a fiú nem ezen az estén járt itt először, mégis sokkolóan hatott rá a lakásuknak az atmoszférája, de főleg a lány szobájáé, ahol a falak olyan tüzes színűre voltak kifestve, amilyenekre a Ferrarikat szokták. Bár a tekintete olyan érzésekkel töltötte el Antalt, mintha csak hájjal kenegetnék, a lány szavaival mégis megfagyasztotta a vért a fiú ereiben. Kiabált vele, fogalmam sincs miért, bár gondolom nem is ez a fontos. Ott volt az anyja is, ő is szidta Antalt, nem is igazán elevenébe vágó sértésekkel, nem ilyesmik miatt érezte magát a fiú megsemmisültnek, hanem egyáltalán a szándék miatt, hogy rosszat akarnak mondani rólla. Ő nem kiabált vissza, de próbálta hárítani a szidalmakat. Valahogy sikerült kiegyezniük, véget vetni a veszekedésnek, de nem végérvényesen, mindegyikőjükben ott maradt a vágy, hogy valahogy megbántsák a másikat. Az anya eltűnt, ők pedig ölelkezni kezdtek, bár ez egyikőjüket sem vidította fel.
A lány bár a kiabálást abba hagyta, továbbra is sértegette a a fiút. Ő ezeket eleresztette a füle mellett, próbált ragaszkodni az eddig kialakult érzéseihez, a lányról megalkotott képhez, hogy ők szeretik egymást és semmi bajuk nem történhet. A szidalmak mégis bekúsztak a fülébe és kezdték megfertőzni, rombolni az önbizalmát, lekötözni szeméről a kendőt, szétmarva emlékeiből faragott mellvértjét. A gondosan felépített illúzió kezdett darabokra hullani, egy elképzelt szerelem szentségtörően hamis bizonyítékai magukat kezdték felemészteni. Ahol érintette a lányt, már nem is őt érezte, valamilyen hideg, apró növény magvait tartotta a markában és kiabálva hajította el őket, a vérvörös szoba parkettájára szórva őket.
Rossz érzésekkel ébredt fel aznap reggel, és onnantól kezdve már egész nap rosszul érezte magát. Észre vette, hogy mióta nem figyelt az valóságra, azóta a barátait szinte észre sem vette, igazából már a lányt is alig-alig. Próbált visszatérni a barátaihoz, kedveskedni nekik szívességekkel, meghallgatta őket, ha valamit mondani valójuk volt, azt hitte, sikerült visszaférkőznie a bizalmukba, az elmúlt idők távolságtartása után ismét a régi barátok, talán még azzal a csúnya lánnyal is egész jól el tud majd beszélgetni, ismét. Róla is már rég álmodott.
A barátaival egy hosszú alagútba mentek le. Neon lámpák világították meg a cső alakú folyosó gránit lapokból álló burkolatát. Vaskos fém oszlopok mellett álltak meg odalent. Antal nekidőlt egy ilyen alumíniummal borított tartóelemnek, de az olyan hideget árasztott magából, hogy a fiú hátra hőkölt. Kijjebb lépett az oszloptól, egy vékony, hosszú sötét csíkra. Előre hajolt, hogy kinézzen, meddig kell még várniuk itt. Valahogy akkora lendülettel görnyedt előre, hogy a lendülettől egy lépést előre kellett lépnie, hogy el ne essen. Sajnos nem volt már mire lépnie, a vékony sötét csík után már nem folytatódott a kő padló. Leesett egy sötét fekete lyukba. Kiabált a barátainak, hogy segítsenek neki, húzzák ki, vagy legalább hívjanak segítséget.
A barátai nem segítettek, tovább beszélgettek, mintha csak a hideg folyosókon megkezdődött viccelődéseket folytatnák, annak minden haszontalanságával. Nem is azért nem húzták ki a fiút a lyukból, mert azt akarták, hogy odavesszen, csak nem nagyon figyeltek rá, azt hitték, hozzájuk hasonlóan ő is csak viccelődik; ha komolyra fordul a helyzet úgyis kimászik majd egyedül. A társaságból csak egy ember nézte meg, hogy mi is történt a fiúval – a többiek a hangokból is megállapították, hogy szükségtelen segíteniük – de ez sem egy csúnya lány volt, sőt, még magas sem volt, hanem csak szép. Minden érzelmet nélkülöző arccal figyelte Antalt, ahogy sikertelenül próbál kikászálódni sötét csapdájából. Kétszer nézte végig, ahogy félig kimászik, majd visszaesik, aztán ő is megunta, visszatért inkább felhőtlen kacagást biztosító társalgásba.
Antalt pedig elütötte a metró.