A társadalomtudomány kurzus kétségbevonhatatlanul legfontosabb tanulsága, hogy a bálnák is szőrösek, ráadásul az állatvilág legnagyobb péniszeinek is méltán büszke tulajdonosai. Végeztem is a témában egy szolidabb, önkéntes kutatási munkát, mégis azt gondolom, nem volna kielégítő, ha erről írnék három oldalt. (Persze tudnék hatot is, de ez már végképp nem tartozik ide, gondolom nem egy írás érkezett is már e tárgyban.)
A másik hasznos tapasztalatot a Másik kiállítás meglátogatása jelentette. Bár azt hiszem beszámolómból ez nem volt teljesen egyértelmű, de meghatározó élményt jelentett. Folytathatnám még a sort Andorka Rudolf Bevezetés a szociológiába című kötetéből vett, gondolkodásmódomat alapjaiban átformáló idézetekkel vagy S. Nagy Katalin mára már szálló igévé vált szavaira utalhatnék lelkesen, ha elolvastam volna ezeket az ajánlott irodalmakat.
Anthony Giddens gondolatait is elővehetném, rájuk hivatkozva kibonthatnám az egész kutatási feladatot, állíthatnám, hogy mondatai sokáig ültek a fejemben hetekig rágódtam rajtuk. Hazudhatnám, hogy az ő könyvében találtam meg az idei szemeszter társadalomtudományi szekciójának kulcsmondatát, de nem, mégsem hazudnám.
Kizárólag a ZH miatt kivettem a könyvtárból a fenti szerző Szociológia című művét, az Osiris kiadó "gondozásában", már ha gondozás alatt azt értjük, hogy kiadunk egy hatezer forintos könyvet pixeles borítóval, helyesírási hibákkal és fekete-fehérre butított illusztrációkkal "színesítve". Elkezdtem hát olvasgatni, szigorúan csak a dolgozathoz szükséges részeket. Nem állítom, hogy élvezetet jelentett vagy, hogy a teszt megírása után egyszer is elővettem volna, de találtam benne olyan részeket, amikkel meg tudnám tölteni ezt a dolgozatot is.
Ilyen volt például az elvált apukák gyermekükkel kapcsolatos jogaira figyelmet felhívó, Batman jelmezes aktivista a háztetőn. Vagy a nagyon csúnya arcbetegséges nő az egészségügyi fejezetben. Vagy a melegházasság előnyeit feltáró mondatok.
Homoszexuális párkapcsolatokban, főleg ha élettársakról beszélünk, óriási könnyebbséget jelent, hogy nincsenek a társadalomban elfogadott vagy meghatározott feleség és férj szerepek, minden egyes pár kioszthatja a feladatokat vagy javakat a saját igényei szerint. Ha csak arra gondolunk, hogy egy házasságban melyik fél hordja a nadrágot, akkor egy férfi és egy nő esetében a kifejezésből adódóan a nőt kirekesztjük az irányításból, viszont beszéljünk akár leszbikusokról, akár melegekről, a gatya mindkét fél öltözködésének szerves részét képezheti.
A hagyományok állítólag azért alakultak ki, mert így működtek jól a dolgok, így voltak eredményesek. A házastársi szerepek viszont csak rengeteg változóval kiszámolható egyenletekként írhatóak fel, így az aktuális eredmény nagyban eltérhet az általánosan megszokottól. Jó érzés elképzelni, hogy bizonyos kapcsolatokban a felek teljesen önállóan határozzák meg ezeket és nem köti őket semmilyen megoldókulcs.
Akármennyire is függetlenek legyünk a kívülállók véleményétől, mégsem esik jól, ha papucsnak neveznek minket amiért hagyjuk, hogy női társunk kezébe kerüljön az irányítás, vagy amiért kényeztetjük egy picit heteroszexuális párunkat. Márpedig szembesülnünk kell az ilyen és ehhez hasonló megjegyzésekkel, ha nem álltallunk két azonos kromoszómánk mellé két különbözőt párosítani, vagy fordítva.
Valójában azt irigylem, hogy a saját nemükhöz vonzódók kívül állnak a normákon és ezért csak ők lehetnek igazán maguk. Viszont ahhoz, hogy elfogadjon egy társadalom, elfogadjon egy másik ember még házastársának is, ahhoz egyáltalán nem kell magunk lennünk, a szerepeknek és a normáknak kell megfelelnünk. Ez nem hangzik túl jól, de tagadhatatlan előnye, hogy az egységhez tartozás védelmet és biztonságot nyújt, még ha csak két ember egységéról legyen is szó.
Talán hangozhat ez kicsit úgy, mintha a homo- és heteroszexualitás érveit és ellenérveit sorolnám, latolgatva, hogy melyik táborhoz éri meg csatlakozni, de nem ez a célom. Inkább csak arra akarom felhívni a figyelmet, hogy a házasság műfajának meleg reformereitől vehetünk át általánosan hasznos dolgokat is, mint az előre leosztott szerepek elvetését, vagy a pantalló viselésének 1:1 arányát.
szerda
kedd
Felmentés
Nem tudom, hogy miért fontos adózni. Hallottam már párszor történeteket erről, de egyik sem volt annyira meggyőző, hogy beépítsem a saját gondolkodásomba. Az a problémája a legtöbb indoklásnak, ami a közteherviselést próbálja magyarázni, hogy kötelességünknek tekinti azt, ezért úgy hiszi, más okát nem is kell találnunk. Nekem is elég lenne ennyi ahhoz, hogy ugyanúgy adózzak, ahogy eddíg is. Hogy adózzak az adózás élvezetének. Na de, hogy nézne már ki, ha a négyezer karakter helyett annyit írnék, hogy "Mert kell."
Talán hátulról nézve könnyebb megtalálni a fogást a témán. Pénzt veszíteni senki sem szeret, a legtöbben legszívesebben semmiért sem fizetnénk. Ahogy a mondás is tartja, semmi nem esik olyan jól, mint a potya. Bizony potya. Még egy ilyen gyönyörű szót is köszönhetünk kapzsiságunknak. Ez is nagyon plasztikusan fejezi ki, hogy mennyire nem hiányzik nekünk az, hogy fizessünk még egy adót is.
Hátulról meg azt látjuk, hogy a pénzünkből épülnek és működnek rendszerek, épületek, hivatalok, emberek, kutyák, macskák. Az adózást pártolók gyakorta emlegetnek efféle óriási beruházásokat, amelyek haszna kétségbevonhatatlan, adózás nélkül azonban elképzelhetetlenek lennének. Nekem az nem tetszik ebben, hogy a szomszéd Porschéje is egy hasznos és gyönyörű dolog, úgyszintén drága volt, a hapi mégis összehozta az én közreműködésem nélkül. Rosszabb májjal rendelkező emberek mondhatják azt, hogy nem, nem, nem, nem sikerült neki sem az én adóm nélkül, mert mindenki, aki drága autót vesz, az lop a közpénzből. Jó érzés lenne úgy nézni a mellettem elsuhanó luxusterepjárókra, hogy na, ennek az árából is milyen jó sok folyik be az én kórházi ellátásomba, csak a májam nekem sem tökéletes.
Az tehát nem hat meg, hogy drága dolgokra lehet elkölteni a forintjainkat. Az már egy fokkal elfogadhatóbb érv az adóból finanszírozott tevékenységek és tartalmak és egyebek mellett, hogy a pénzeszsák a szomszédban sosem fogja állni a teljes költségét annak, hogy a MOMÉra járok. Gondolom sosem fog autópályát építeni Kalocsáig, de éppen szélsőséges vagy furcsa esetekben el tudom képzelni ezeknek is az ellenkezőjét.
Egy olyan furcsa esetben, ahol valami érdekeltté teszi ezekben a tevékenységekben. Szerintem ezt is el lehet érni. Alapvetően egy kiterjedt és erős szolidaritással vagy közösségtudattal, ezeken felül pedig üzleti meg gazdasági meg mindenféle modellekkel és programokkal.
Az adózás nem tetszik, a közösségtudat tetszik. Megpróbálom inkább ezt indokolni, bár ezt sem könnyű. Véletlenül mindig kötelességtudatot írok helyette. Ha kézzel írnék, akkor még látszana is, hogy nem hazudok, végre nem fiktív dolgokról írok a kutatási feladatokra. Azt hiszem annyira összekovácsolódik a közösség és a kötelesség, hogy már szinte meg sem tudom őket különböztetni.
Azt hiszem ez egy olyan dolog, hogy beleszületünk az országunkba és az ezzel összefonódó adózásba, akár fontosnak tartjuk a közösségtudatot, akár nem. Innentől már később kitalálhatjuk, hogy miért is olyan jó, vagy meghatározó ez, de valahogy nem lesz az igazi. Nem egy személyes választás vagy döntés figyel az okok mögül, hanem mindannyian tudjuk, hogy semmilyen más lehetőség nem volt. Ezért olyan nehéz bárkinek a szájából elhinni azt, hogy fontos a szolidaritás, meg a hozzákapcsolódó, de jelentésben szinte teljesen megegyező kifejezések hada, mert mindenkinek a megbízhatóságát aláássa az a tény, hogy ő is kényszerítve volt.
Ezért óckodom én is a magyarázat beadásától. A szavahihetőségem ugyanis nagyon fontos nekem. Idéznék szívesen a Sebhelyes arcúból, miszerint "Nekem nincsen semmim a világon, csak a tököm meg a puszta szavam... És ezt a kettőt nem játszom el senkiért... megértetted?" Vagy hivatkozhatnék korábban beadott kutatási feladataimra, ahol kijátszva az alapvető, felém irányuló bizalmat, rengeteg valótlan állítást csempésztem a valóságosak közé, ezzel alkotva meg egész műveim konfliktusát.
Mondhatnám, lételemem a megbízhatóságom, nélküle fantáziám nem talál táptalajt és rövid időn belül szűkölve kiszenved. Nem volna hát etikus, ha bárki arra kérne ezek után, hogy igenis váljak hazudozóvá a társadalom szemében, jussak a farkast kiáltó ifjú sorsára és vegyem fel a Júdás nevet.
Felmentést kérek hát.
Talán hátulról nézve könnyebb megtalálni a fogást a témán. Pénzt veszíteni senki sem szeret, a legtöbben legszívesebben semmiért sem fizetnénk. Ahogy a mondás is tartja, semmi nem esik olyan jól, mint a potya. Bizony potya. Még egy ilyen gyönyörű szót is köszönhetünk kapzsiságunknak. Ez is nagyon plasztikusan fejezi ki, hogy mennyire nem hiányzik nekünk az, hogy fizessünk még egy adót is.
Hátulról meg azt látjuk, hogy a pénzünkből épülnek és működnek rendszerek, épületek, hivatalok, emberek, kutyák, macskák. Az adózást pártolók gyakorta emlegetnek efféle óriási beruházásokat, amelyek haszna kétségbevonhatatlan, adózás nélkül azonban elképzelhetetlenek lennének. Nekem az nem tetszik ebben, hogy a szomszéd Porschéje is egy hasznos és gyönyörű dolog, úgyszintén drága volt, a hapi mégis összehozta az én közreműködésem nélkül. Rosszabb májjal rendelkező emberek mondhatják azt, hogy nem, nem, nem, nem sikerült neki sem az én adóm nélkül, mert mindenki, aki drága autót vesz, az lop a közpénzből. Jó érzés lenne úgy nézni a mellettem elsuhanó luxusterepjárókra, hogy na, ennek az árából is milyen jó sok folyik be az én kórházi ellátásomba, csak a májam nekem sem tökéletes.
Az tehát nem hat meg, hogy drága dolgokra lehet elkölteni a forintjainkat. Az már egy fokkal elfogadhatóbb érv az adóból finanszírozott tevékenységek és tartalmak és egyebek mellett, hogy a pénzeszsák a szomszédban sosem fogja állni a teljes költségét annak, hogy a MOMÉra járok. Gondolom sosem fog autópályát építeni Kalocsáig, de éppen szélsőséges vagy furcsa esetekben el tudom képzelni ezeknek is az ellenkezőjét.
Egy olyan furcsa esetben, ahol valami érdekeltté teszi ezekben a tevékenységekben. Szerintem ezt is el lehet érni. Alapvetően egy kiterjedt és erős szolidaritással vagy közösségtudattal, ezeken felül pedig üzleti meg gazdasági meg mindenféle modellekkel és programokkal.
Az adózás nem tetszik, a közösségtudat tetszik. Megpróbálom inkább ezt indokolni, bár ezt sem könnyű. Véletlenül mindig kötelességtudatot írok helyette. Ha kézzel írnék, akkor még látszana is, hogy nem hazudok, végre nem fiktív dolgokról írok a kutatási feladatokra. Azt hiszem annyira összekovácsolódik a közösség és a kötelesség, hogy már szinte meg sem tudom őket különböztetni.
Azt hiszem ez egy olyan dolog, hogy beleszületünk az országunkba és az ezzel összefonódó adózásba, akár fontosnak tartjuk a közösségtudatot, akár nem. Innentől már később kitalálhatjuk, hogy miért is olyan jó, vagy meghatározó ez, de valahogy nem lesz az igazi. Nem egy személyes választás vagy döntés figyel az okok mögül, hanem mindannyian tudjuk, hogy semmilyen más lehetőség nem volt. Ezért olyan nehéz bárkinek a szájából elhinni azt, hogy fontos a szolidaritás, meg a hozzákapcsolódó, de jelentésben szinte teljesen megegyező kifejezések hada, mert mindenkinek a megbízhatóságát aláássa az a tény, hogy ő is kényszerítve volt.
Ezért óckodom én is a magyarázat beadásától. A szavahihetőségem ugyanis nagyon fontos nekem. Idéznék szívesen a Sebhelyes arcúból, miszerint "Nekem nincsen semmim a világon, csak a tököm meg a puszta szavam... És ezt a kettőt nem játszom el senkiért... megértetted?" Vagy hivatkozhatnék korábban beadott kutatási feladataimra, ahol kijátszva az alapvető, felém irányuló bizalmat, rengeteg valótlan állítást csempésztem a valóságosak közé, ezzel alkotva meg egész műveim konfliktusát.
Mondhatnám, lételemem a megbízhatóságom, nélküle fantáziám nem talál táptalajt és rövid időn belül szűkölve kiszenved. Nem volna hát etikus, ha bárki arra kérne ezek után, hogy igenis váljak hazudozóvá a társadalom szemében, jussak a farkast kiáltó ifjú sorsára és vegyem fel a Júdás nevet.
Felmentést kérek hát.
péntek
Blaszfémia
Sokunkkal megesett már, hogy általános iskolába mentünk. Van aki később, van, aki kicsit korábban, de elmondható, hogy nagyjából mindenki megy. Meg van a hagyománya ugye kulturálisan, meg jogilag is. De mindegy is. A lényeg, hogy én is mentem általános iskolába. A beiratkozásnál a szemembe sütött a nap és kis köröcskékbe kellett belerajzolni a kreativitásunkat. A hóemberig jutottam, aztán a kedves nénik felhívták a figyelmemet egy vakító égitestre, amit szintén jó volna ilyenformán ábrázolni.
Elkezdtem gyakrabban járogatni az iskolába, ennek is meg van a hagyománya persze a kultúrában. Így egyre jobban megismertem a betűket, a számokat, meg a parancsolatokat. A tanítás előtt egy félórával korábban jártunk be, hogy részt vehessünk a reggeli áhítaton, havonta egyszer pedig zsoltáréneklésen, ahol az iskola orgonistája segítségével csiszoltuk hangjainkat, hogy az évvégi istentiszteletre tökéletes legyen.
Templomba amúgy nem szerettem járni, mert mindíg nagyon hideg volt, meg amúgy sem volt túl izgalmas. A hittan órákkal nem volt ilyen jellegű problémám, ott videón néztünk szakállas embereket, akik jeruzsálembe érkeztek, meg elsőszülötti jogot cserélgettek bablevesekért.
Aztán ettem egy almát és jelentkeztem egy hatosztályos gimnáziumba, hogy minél hamarabb elkerülhessek az Ige közeléből. Bár nem kerestem a visszavezető utat a Paradicsomba, mégsem találtam oda sosem.
Ma járok a MOMÉra, végzem a kurzust mindennap. Egyszer csak jön a feladat, hogy Eat-art. Csináltam rá egy filmet, amelyik az utolsó vacsoráról szól, reprodukáltam is az eseményt az egyik délután a menzán. Női tanítványokkal, báránysült helyett bárány alakú tortával, a megváltó helyén a barátnőmmel.
Ma járok a MOMÉra, végzem tovább a kurzust, egyszer csak jön a pályázat, hogy valamilyen ismert mondát vagy legendát kell ábrázolni a viktoriánus korba helyezve, gőzgépekkel színesítve. Csináltam rá egy angyali üdvözlet festményt, Szűz Máriával, Szentlélekkel, arkangyallal. Meg kell jegyeznem, a nyár végi Szakrális művészetek hetére is nagy erőkkel készülök.
Ha valaki megkérdezi, vallásos vagyok-e, azt mondom nem. És nem is hazudok. Mint ahogy szívesen veszek fel nyakkendőt és zakót viccből, úgy szívesen keltem a vallásos áhítat látszatát is. Iróniát csempészek bele, nyakkendőkből például csak a legocsmányabb darabokat kötöm a nyakamba, mégis hiszik azt sokan, hogy konzervativizmusból öltözök elegánsan.
Nem tudom, hogy a munkáim miatt hiszi-e valaki róllam azt, hogy hiszek az egyistenben. Nem tudom, hogy amikor művészettörténetből bibliai történettel találkozunk és én kívülről tudom azt, hiszi-e valaki, hogy én mindennap előveszem otthon a Szentírást.
Azt hiszem nem.
Túl erőteljesen ítélem el a vallást és túl agresszívan állok a kérdéséhez. Gyakorlottabb tekintet számára ez már szemet is szúrhat. Komolyan, ha a legbelsőbb részembe nézek, ott sem hiszek Istenben. Mégis, mintha csak vallásos lennék, olyan szívesen kezdek el Szent Jakab és Szent György ikonokat festeni és olyan lelkesen tervezgetem a Mária mennybemenetele képemet is. Igazából senkit sem ismerek, aki vallásos meggyőződésből ennyire megszállottja lenne a szakrális művészeteknek, bár magamat sem tartom elvetemültnek.
Más előjellel, de ugyanazokat a számokat írom fel, mintha én magam is hívő volnék. Én is varázstalan vagyok ugye (Max Weber), egy olyan évszámban születtem, úgyhogy nem is volt lehetséges hogy komolyan magamévá tegyem a hitet. Egy olyan korcs, torzszülött módját sajátítottam el helyette a vallásnak, amely belül teljesen üres, kifelé viszont előszeretettel mutat tökéletes telítettséget.
Magamból kiindulva ezt tartom a jelen kereszténységének. Nem én vagyok az egyetlen, aki vicces vagy kritikus felhanggal használja a kereszt, meg a fehér leples, hosszú, göndör hajú, szakállas figura motívumát. Abszolút értékben a Krisztusos óvszer reklám is egyenlő az oltárképpel és a rózsaablakkal (óriásplakát és city light).
Nem meggyőződésből, de használjuk Európa kiöregedett hitét és ezzel tartjuk fent azt. Nem húzzuk ki az infúziót, nem kapcsoljuk le a lélegeztető gépet, pittyog a szívritmusa. Akár még fel is ébredhet a kómából egyszer. Senkit sem érdekel.
Elkezdtem gyakrabban járogatni az iskolába, ennek is meg van a hagyománya persze a kultúrában. Így egyre jobban megismertem a betűket, a számokat, meg a parancsolatokat. A tanítás előtt egy félórával korábban jártunk be, hogy részt vehessünk a reggeli áhítaton, havonta egyszer pedig zsoltáréneklésen, ahol az iskola orgonistája segítségével csiszoltuk hangjainkat, hogy az évvégi istentiszteletre tökéletes legyen.
Templomba amúgy nem szerettem járni, mert mindíg nagyon hideg volt, meg amúgy sem volt túl izgalmas. A hittan órákkal nem volt ilyen jellegű problémám, ott videón néztünk szakállas embereket, akik jeruzsálembe érkeztek, meg elsőszülötti jogot cserélgettek bablevesekért.
Aztán ettem egy almát és jelentkeztem egy hatosztályos gimnáziumba, hogy minél hamarabb elkerülhessek az Ige közeléből. Bár nem kerestem a visszavezető utat a Paradicsomba, mégsem találtam oda sosem.
Ma járok a MOMÉra, végzem a kurzust mindennap. Egyszer csak jön a feladat, hogy Eat-art. Csináltam rá egy filmet, amelyik az utolsó vacsoráról szól, reprodukáltam is az eseményt az egyik délután a menzán. Női tanítványokkal, báránysült helyett bárány alakú tortával, a megváltó helyén a barátnőmmel.
Ma járok a MOMÉra, végzem tovább a kurzust, egyszer csak jön a pályázat, hogy valamilyen ismert mondát vagy legendát kell ábrázolni a viktoriánus korba helyezve, gőzgépekkel színesítve. Csináltam rá egy angyali üdvözlet festményt, Szűz Máriával, Szentlélekkel, arkangyallal. Meg kell jegyeznem, a nyár végi Szakrális művészetek hetére is nagy erőkkel készülök.
Ha valaki megkérdezi, vallásos vagyok-e, azt mondom nem. És nem is hazudok. Mint ahogy szívesen veszek fel nyakkendőt és zakót viccből, úgy szívesen keltem a vallásos áhítat látszatát is. Iróniát csempészek bele, nyakkendőkből például csak a legocsmányabb darabokat kötöm a nyakamba, mégis hiszik azt sokan, hogy konzervativizmusból öltözök elegánsan.
Nem tudom, hogy a munkáim miatt hiszi-e valaki róllam azt, hogy hiszek az egyistenben. Nem tudom, hogy amikor művészettörténetből bibliai történettel találkozunk és én kívülről tudom azt, hiszi-e valaki, hogy én mindennap előveszem otthon a Szentírást.
Azt hiszem nem.
Túl erőteljesen ítélem el a vallást és túl agresszívan állok a kérdéséhez. Gyakorlottabb tekintet számára ez már szemet is szúrhat. Komolyan, ha a legbelsőbb részembe nézek, ott sem hiszek Istenben. Mégis, mintha csak vallásos lennék, olyan szívesen kezdek el Szent Jakab és Szent György ikonokat festeni és olyan lelkesen tervezgetem a Mária mennybemenetele képemet is. Igazából senkit sem ismerek, aki vallásos meggyőződésből ennyire megszállottja lenne a szakrális művészeteknek, bár magamat sem tartom elvetemültnek.
Más előjellel, de ugyanazokat a számokat írom fel, mintha én magam is hívő volnék. Én is varázstalan vagyok ugye (Max Weber), egy olyan évszámban születtem, úgyhogy nem is volt lehetséges hogy komolyan magamévá tegyem a hitet. Egy olyan korcs, torzszülött módját sajátítottam el helyette a vallásnak, amely belül teljesen üres, kifelé viszont előszeretettel mutat tökéletes telítettséget.
Magamból kiindulva ezt tartom a jelen kereszténységének. Nem én vagyok az egyetlen, aki vicces vagy kritikus felhanggal használja a kereszt, meg a fehér leples, hosszú, göndör hajú, szakállas figura motívumát. Abszolút értékben a Krisztusos óvszer reklám is egyenlő az oltárképpel és a rózsaablakkal (óriásplakát és city light).
Nem meggyőződésből, de használjuk Európa kiöregedett hitét és ezzel tartjuk fent azt. Nem húzzuk ki az infúziót, nem kapcsoljuk le a lélegeztető gépet, pittyog a szívritmusa. Akár még fel is ébredhet a kómából egyszer. Senkit sem érdekel.
Az egyik
Elsőre úgy érzem magam, mintha a letűnt idők párizsi szalonjában lennék, pedig sosem jártam ott. Rengeteg kis szobor összevissza, jelöletlenül két nagy vitrinben, tömeg odabent, kívül egyedül látogató. Sötétben világító Bábel-torony-installáció-lárma megy az idegeimre. Korongokat olvasok a félhomályban párnafalon, messziről látványos, közelről szörnyen kényelmetlen. Aztán elkezdődik a kiállítás.
Aztán véget ér a kiállítás. A ruhatárosnő azt mondja, kérem. Jó kiállítás volt. Általában, ha kiállítást látogatok, a végére lefáradok, nem bírom egy egész tárlat súlyát a vállamon. Kortárs installációk, ideológiák húznak le, én meg azt mondom rájuk, hogy hagyjanak már békén. Ma egy kiállítás befogadása kínos. Nem tisztelem napjaink művészeit, nem vagyok hajlandó alávetni magam elvont műveiknek és nem kísérlem meg értelmezni őket, elegem van belőlük. Nem szeretek kiállításra járni. Nem is szoktam túl gyakran.
Jó kiállítás volt. Tetszett. Nem azzal kellett foglalkoznom, hogy minden csóró művész helyébe beleképzeljem magamat és az életművük fényében értelmezzem az amúgy élvezhetetlen műveiket, nem kellett elolvasnom a mellékelt kis használati utasítást, hogy bármit megértsek az odavetett installációkból. Egyértelműen ki volt rakva egy fallosz fallosznak, egy torz embrió torz embriónak, egy fókabőr rövidnadrág fókabőr rövidnadrágnak. Kényeztetettek.
Na de az első és második bekezdés között eltelt egy tárlat, és megváltozott egy benyomás. Most sem álltam kevésbé szkeptikusan a megtekintésre ajánlott tárgyakhoz, mint ahogy azt mondjuk a Ludwig Múzeumban tettem volna. Kellett egy kis idő ahhoz, hogy levetkőzzem ezt, de azt hiszem, erre volt kitalálva az egész. Az elfogadásra meg a toleranciára kívánták rávezetni a kedves vizitort és a neki szánt, szépen kikövezett útra én is ráléptem, elfogadtam a kiállítást. Nem zavart, hogy nagy orrú és göndör hajú, hogy más a bőrszíne, mint nekem, hogy szexuálisan másokhoz vonzódik, hogy közhelyes történeteteket közöl fogalmazni nem tudó és csontvelő evést ellenző szerzőktől.
Amúgy is elfogadónak tartom magam. A bennem alapvető kétely mindenkinek egyformán kijár, nem teszek kivételt. Legalábbis ezt szeretném hinni. Tehát nem vagyok elfogadó. De ha látom, hogy itt egy kiállítás és én negatívan állok hozzá, akkor egy idő után eszembe jut, hogy ejnye, hát én elfogadónak mondom magam, hát akkor itt az alkalom. Na és akkor onnantól buzgón fogadok el.
Egy-két éve nagyon oda voltam a japán kultúráért, elhatároztam, hogy leborotválom a hajamat a fejem búbján, hátul pedig megnövesztem és szamuráj konytba kötöm. Japán szerzőket olvastam. Készítettem egy bábfilmet szamuráj főszereplővel, képeket gyűjtögettem régi keleti páncélokról és azok alapján harcos figurákat rajzoltam. Kerestem egy nekik való szamurájos történetet, elhatároztam, hogy képregényt, vagy animációs filmet építek köréjük.
Aztán elolvastam egy cikket, aminek a szerzője Suzuki Swiftet akart venni, a régit. Aztán megváltoztattam az elképzelésemet. Elkezdtem a magyar motívumokról begyűjteni a jpegeket, huszár ruhákat állítottam a kimonók helyébe. Magyar szerzőket nem kezdtem olvasni, hetyke, pödörni való bajuszt szerettem volna növeszteni, de sajnos képtelen voltam rá arcszőrzetem átmeneti fogyatékosságai miatt. Ez volt nekem a lényeg, hogy a távol-keleti, meglehetősen vonzó kultúra tanulmányozását meghagyjam a szigetországiaknak, ők könnyebben hozzáférnek és jobban beléjük van ivódva. Én idegen vagyok ehhez, nem fogok közéjük tolakodni és úgy tenni, mintha az én őseim is sógunok szolgálatában véreztek volna el.
Megkerestem a nekem legközelebbi harcos kultúrát, ráálltam a huszárokra. Japán kölykök úgyse fognak Perczel Mórral foglalkozni, vagy Dembinszkyvel, rám vár a feladat, hogy őket is animációra vigyem. Mert két harcos kultúra ugyanaz és az összes többi is ugyanaz. Idézek erről:
a szakácskönyvet ismerem, és tudom, hogy több mint húszezerféle tésztát sütnek. De ha jól megnézem, kitűnik, hogy ennyi nincs. Legfeljebb százhúsz. A többi csak arányokban vagy töltelékben vagy formában különbözik. Mikor még jobban odafigyeltem, láttam, hogy alapanyag szerint százhúsz tésztáról szó sem lehet. Megszámoltam, nem volt több, mint huszonhat. Még ez is sok. Még elemibb alapra tértem, s akkor kitűnt, hogy nincs több, csak hét.
Nem Hamvas Béla tanított meg erre, nem A Másik, nem Winkler Róbert a Suzuki Swiftjével. De talán Winkler közel volt hozzá. A Másik nem tanított meg semmire. Ez tévedés. A Másik szemfényvesztés és közhely. Busómaszk, a tetejére ragasztva kígyót harapó kuvik és az orra is szarv, de nincs alatta senki. Kínai nők összetöpörödött lábára szabott cipő üresen. Munkatáborok csíkos egyenruhája Káin stigmájával, összehajtva és lerakva.
Ettől jó.
Aztán véget ér a kiállítás. A ruhatárosnő azt mondja, kérem. Jó kiállítás volt. Általában, ha kiállítást látogatok, a végére lefáradok, nem bírom egy egész tárlat súlyát a vállamon. Kortárs installációk, ideológiák húznak le, én meg azt mondom rájuk, hogy hagyjanak már békén. Ma egy kiállítás befogadása kínos. Nem tisztelem napjaink művészeit, nem vagyok hajlandó alávetni magam elvont műveiknek és nem kísérlem meg értelmezni őket, elegem van belőlük. Nem szeretek kiállításra járni. Nem is szoktam túl gyakran.
Jó kiállítás volt. Tetszett. Nem azzal kellett foglalkoznom, hogy minden csóró művész helyébe beleképzeljem magamat és az életművük fényében értelmezzem az amúgy élvezhetetlen műveiket, nem kellett elolvasnom a mellékelt kis használati utasítást, hogy bármit megértsek az odavetett installációkból. Egyértelműen ki volt rakva egy fallosz fallosznak, egy torz embrió torz embriónak, egy fókabőr rövidnadrág fókabőr rövidnadrágnak. Kényeztetettek.
Na de az első és második bekezdés között eltelt egy tárlat, és megváltozott egy benyomás. Most sem álltam kevésbé szkeptikusan a megtekintésre ajánlott tárgyakhoz, mint ahogy azt mondjuk a Ludwig Múzeumban tettem volna. Kellett egy kis idő ahhoz, hogy levetkőzzem ezt, de azt hiszem, erre volt kitalálva az egész. Az elfogadásra meg a toleranciára kívánták rávezetni a kedves vizitort és a neki szánt, szépen kikövezett útra én is ráléptem, elfogadtam a kiállítást. Nem zavart, hogy nagy orrú és göndör hajú, hogy más a bőrszíne, mint nekem, hogy szexuálisan másokhoz vonzódik, hogy közhelyes történeteteket közöl fogalmazni nem tudó és csontvelő evést ellenző szerzőktől.
Amúgy is elfogadónak tartom magam. A bennem alapvető kétely mindenkinek egyformán kijár, nem teszek kivételt. Legalábbis ezt szeretném hinni. Tehát nem vagyok elfogadó. De ha látom, hogy itt egy kiállítás és én negatívan állok hozzá, akkor egy idő után eszembe jut, hogy ejnye, hát én elfogadónak mondom magam, hát akkor itt az alkalom. Na és akkor onnantól buzgón fogadok el.
Egy-két éve nagyon oda voltam a japán kultúráért, elhatároztam, hogy leborotválom a hajamat a fejem búbján, hátul pedig megnövesztem és szamuráj konytba kötöm. Japán szerzőket olvastam. Készítettem egy bábfilmet szamuráj főszereplővel, képeket gyűjtögettem régi keleti páncélokról és azok alapján harcos figurákat rajzoltam. Kerestem egy nekik való szamurájos történetet, elhatároztam, hogy képregényt, vagy animációs filmet építek köréjük.
Aztán elolvastam egy cikket, aminek a szerzője Suzuki Swiftet akart venni, a régit. Aztán megváltoztattam az elképzelésemet. Elkezdtem a magyar motívumokról begyűjteni a jpegeket, huszár ruhákat állítottam a kimonók helyébe. Magyar szerzőket nem kezdtem olvasni, hetyke, pödörni való bajuszt szerettem volna növeszteni, de sajnos képtelen voltam rá arcszőrzetem átmeneti fogyatékosságai miatt. Ez volt nekem a lényeg, hogy a távol-keleti, meglehetősen vonzó kultúra tanulmányozását meghagyjam a szigetországiaknak, ők könnyebben hozzáférnek és jobban beléjük van ivódva. Én idegen vagyok ehhez, nem fogok közéjük tolakodni és úgy tenni, mintha az én őseim is sógunok szolgálatában véreztek volna el.
Megkerestem a nekem legközelebbi harcos kultúrát, ráálltam a huszárokra. Japán kölykök úgyse fognak Perczel Mórral foglalkozni, vagy Dembinszkyvel, rám vár a feladat, hogy őket is animációra vigyem. Mert két harcos kultúra ugyanaz és az összes többi is ugyanaz. Idézek erről:
a szakácskönyvet ismerem, és tudom, hogy több mint húszezerféle tésztát sütnek. De ha jól megnézem, kitűnik, hogy ennyi nincs. Legfeljebb százhúsz. A többi csak arányokban vagy töltelékben vagy formában különbözik. Mikor még jobban odafigyeltem, láttam, hogy alapanyag szerint százhúsz tésztáról szó sem lehet. Megszámoltam, nem volt több, mint huszonhat. Még ez is sok. Még elemibb alapra tértem, s akkor kitűnt, hogy nincs több, csak hét.
Nem Hamvas Béla tanított meg erre, nem A Másik, nem Winkler Róbert a Suzuki Swiftjével. De talán Winkler közel volt hozzá. A Másik nem tanított meg semmire. Ez tévedés. A Másik szemfényvesztés és közhely. Busómaszk, a tetejére ragasztva kígyót harapó kuvik és az orra is szarv, de nincs alatta senki. Kínai nők összetöpörödött lábára szabott cipő üresen. Munkatáborok csíkos egyenruhája Káin stigmájával, összehajtva és lerakva.
Ettől jó.
vasárnap
Anyám kettős megítélése
Meglehetősen sok filmet nézek meg, mert a világot összefogó digitális hálózat biztosítja ennek a lehetőségét, én pedig élek vele. Néha filmszínházba is látogatok, a televízióban viszont évek óta nem néztem meg semmilyen filmet. Legtöbbször tehát angol nyelven fogadom be a mozgóképeket, néha magyar felirattal, néha anélkül. Ez persze nem véletlen. Szándékoltan nem ülök le otthon a szinkronizált tv adás elé és a moziban is kerülöm az eredeti nyelvüktől megfosztott, ebből a szempontból néma filmeket.
Most talán indokomra volna kíváncsi. Bújhatnék olyan menő szlogenek mögé, mint "a film eredeti nyelvétől megfosztva olyan, mint az ember karok, lábak, fülek, szemek, szájak és vesék nélkül" vagy, hogy "a mesés angol nyelv kristálytiszta harmóniái mintha csak hájjal kenegetnék hallójárataim" esetleg, hogy "még a szórakozás közepette sem feledkezhetünk meg olyan életbe vágóan fontos feladatainkról, mint az idegen nyelvek gyakorlása" de nem teszem. Azt állítom, hogy ez a szokás, ez a viselkedés forma, ez a hóbort, ez a fixa idea, ez, ez családi örökségem.
Nem hiszi? Miért ne hinné? Nem ismer engem, nem bízik bennem, de mégis csak, miért hazudnék? Nem látja okát annak, hogy valótlant állítsak, ezért nem kérdőjelez meg. Szeretnék tenni róla, hogy eszébe se jusson kételkedni szavamban, alátámasztom hát előző kijelentésemet.
- Lekötelez.
- Édesanyám, kinek életemet köszönhetem és kinek édes tejét szoptam csecsemőként, az asszony, ki felnevelt és azzá az emberré tett, akinek most mondhatom magam, tehát anyám ugye, ő angol tanár és nyelvész végzettségű. Előbbiben osztozik a nevelőapámmal, akivel szintén együtt élek. Nem csak beszélnek angolul tehát mind a ketten, hanem életük egy bizonyos szakaszában behatóan tanulmányozták is a nyelvet. Nem meglepő hát, ha ők is az eredeti, angol nyelvű filmélményt preferálják. Gyerekként megszoktam mellettük ezt a magatartást és állítom, ennek eredménye a fentiekben felvázolt jelenség is. - Csak ennyi? - kérdezi ön - Egy elképesztően fonák családi háttér és csak egy meglehetősen harmatos következmény?
- Legyen türelemmel, mondom én, hagyja hadd folytass - Sokáig tart még?
- Ne féljen, már csak kétezer-hatszázhetvenkilenc karaktert kell kibírnia.
- No jó, iparkodjon hát.
- Számíthat rám. Anyám, az a kiállhatatlan, önző perszóna, bocsássa meg jelzőimet, tudhatja, nem vagyok az a szitkozódó fajta, de a következő történetből is megláthatja, nem illenek más jelzők erre a nőre. Szóval anyám kiskoromban gyakran beszélt hozzám angolul is. Ártatlan gyermeki fejjel még nem is sejtettem, milyen hátsó szándékok vezérlik, így barátságosan igyekeztem fogadni. Próbáltam utánozni szavait, kedvében járni azzal, hogy megtanulom ezt a fura, kifordított nyelvet is, kizárólag az ő boldogságáért.
Isten rá a tanúm, küzdöttem érte, de végül megtanultam ezt a beszédet is, immár felelni tudtam szüleim természetellenes, nem magyar szavaira és kifejezéseire. Általánossá vált, hogy idegen szavakat szőttünk beszédünkbe, mondatok erejéig hagytuk magunk mögött anyanyelvünket és háltunk együtt közös, lógó csöcsű brit szeretőnkkel.
Azután megtörtént a kiűzetés. Kapálóztam, rúgtam, haraptam, de sehogy sem tudtam megakadályozni, hogy iskolába kerüljek. Hányingerem volt már a gondolatától is, zsigereimben éreztem, hogy nem vagyok odavaló, tudtam, ott csak szenvedés várhat rám. Próféciáim igaznak bizonyultak, suta, félig angolszász beszédemmel fekete báránnyá váltam a gyönyörű hun beszédűek nyájában. Megbélyegzett, kívülálló, fogyatékos lettem társaim szemében, csúfolódásaik céltáblájává váltam.
Gyűlöltek.
Életem legnehezebb, legkínzóbb korszakát kellett megélnem, anyám, a kegyetlen anyám kisded játékai miatt. Talán beszéltem róla, mekkora küzdelem árán tanultam meg ezt a pepita beszédet, de szavakban nem lehet kifejezni ezt a fájdalmat, a hang és szó nem mértékegysége a szenvedésnek. Viszont a tiszta, szűz magyar anyanyelvre való visszaszokás, az idegen kifejezések levedlése még a korábbinál is jobban felemésztett. Minden energiámat beleadtam, a nap huszonnégy órájában vért izzadva harcoltam. Volt, hogy azt hittem, sosem lesz vége, de akkor sem adtam fel, mert mióta átléptem az iskola küszöbét, tudtam, hogy csak így válhatok a társadalom teljes értékű tagjává.
Évek kemény munkájával sikerült eljutnom oda, ahol most tartok, sikerült tékozló fiúként visszatérnem elhagyott apámhoz, megtérnem a kárpátok nyelvéhez. Környezetem visszafog
- Stílusa kiállhatatlan, kérem szorítkozzon a tények ismertetésére.
- Elnézését kérem, elragadott a hév. Hőn szeretett anyám hagyatékaként a magyar és az angol nyelv felcserélésével kerültem gyakran kellemetlen helyzetbe, de magaménak mondhatok más szokásokat is, az élet minden területéről, melyek egy ismeretlen számára különösnek, szokatlannak, esetleg perverznek tűnhetnek. Férfi létemre ülő helyzetben hódolok a biológiai kiválasztás élvezetének, a heti világgazdaságot kizárólag ürítés közben olvasom, mindig lehajtom a klozet fedelét miután elvégeztem szükségemet, és ugyanígy kivétel nélkül mindig tisztán hagyom magam után a toalett csészéjét.
Ebből, a teljesség igényével készült felsorolásból is tisztán látható, hogy családom a lét minden fontos területére felszerelt a normalitás elemózsiájával. Némelyeket sikerült felemésztenem, az "egy sima egy fordított" beszédet például már feldolgozta gyomrom, némelyek elfogyasztásának még csak most láttam neki: az ötórai tea gyakorlatán már méretes harapásnyomok mutatkoznak; és némelyeket pedig eszem ágában sincs leküzdeni, ezekbe az előző bekezdés felsorolása engedett bepillantást.
- No jó, no jó, eddig tűrtem a mondatait, de most már érje el, hogy megtérüljön ez az energiabefektetés.
- Láthatja az eddigiekből, nem csak egy emberöltőnyi örökség szorult belém, állati őseim rám hagyták az alkalmazkodás áldásos képességét is. Mondaná erre, milyen szerencsés vagyok emiatt. De ha mondaná, tévedne. Senki sem viseli el, ha valaki alkalmazkodik hozzá.
- Lekötelez.
- Édesanyám, kinek életemet köszönhetem és kinek édes tejét szoptam csecsemőként, az asszony, ki felnevelt és azzá az emberré tett, akinek most mondhatom magam, tehát anyám ugye, ő angol tanár és nyelvész végzettségű. Előbbiben osztozik a nevelőapámmal, akivel szintén együtt élek. Nem csak beszélnek angolul tehát mind a ketten, hanem életük egy bizonyos szakaszában behatóan tanulmányozták is a nyelvet. Nem meglepő hát, ha ők is az eredeti, angol nyelvű filmélményt preferálják. Gyerekként megszoktam mellettük ezt a magatartást és állítom, ennek eredménye a fentiekben felvázolt jelenség is. - Csak ennyi? - kérdezi ön - Egy elképesztően fonák családi háttér és csak egy meglehetősen harmatos következmény?
- Legyen türelemmel, mondom én, hagyja hadd folytass - Sokáig tart még?
- Ne féljen, már csak kétezer-hatszázhetvenkilenc karaktert kell kibírnia.
- No jó, iparkodjon hát.
- Számíthat rám. Anyám, az a kiállhatatlan, önző perszóna, bocsássa meg jelzőimet, tudhatja, nem vagyok az a szitkozódó fajta, de a következő történetből is megláthatja, nem illenek más jelzők erre a nőre. Szóval anyám kiskoromban gyakran beszélt hozzám angolul is. Ártatlan gyermeki fejjel még nem is sejtettem, milyen hátsó szándékok vezérlik, így barátságosan igyekeztem fogadni. Próbáltam utánozni szavait, kedvében járni azzal, hogy megtanulom ezt a fura, kifordított nyelvet is, kizárólag az ő boldogságáért.
Isten rá a tanúm, küzdöttem érte, de végül megtanultam ezt a beszédet is, immár felelni tudtam szüleim természetellenes, nem magyar szavaira és kifejezéseire. Általánossá vált, hogy idegen szavakat szőttünk beszédünkbe, mondatok erejéig hagytuk magunk mögött anyanyelvünket és háltunk együtt közös, lógó csöcsű brit szeretőnkkel.
Azután megtörtént a kiűzetés. Kapálóztam, rúgtam, haraptam, de sehogy sem tudtam megakadályozni, hogy iskolába kerüljek. Hányingerem volt már a gondolatától is, zsigereimben éreztem, hogy nem vagyok odavaló, tudtam, ott csak szenvedés várhat rám. Próféciáim igaznak bizonyultak, suta, félig angolszász beszédemmel fekete báránnyá váltam a gyönyörű hun beszédűek nyájában. Megbélyegzett, kívülálló, fogyatékos lettem társaim szemében, csúfolódásaik céltáblájává váltam.
Gyűlöltek.
Életem legnehezebb, legkínzóbb korszakát kellett megélnem, anyám, a kegyetlen anyám kisded játékai miatt. Talán beszéltem róla, mekkora küzdelem árán tanultam meg ezt a pepita beszédet, de szavakban nem lehet kifejezni ezt a fájdalmat, a hang és szó nem mértékegysége a szenvedésnek. Viszont a tiszta, szűz magyar anyanyelvre való visszaszokás, az idegen kifejezések levedlése még a korábbinál is jobban felemésztett. Minden energiámat beleadtam, a nap huszonnégy órájában vért izzadva harcoltam. Volt, hogy azt hittem, sosem lesz vége, de akkor sem adtam fel, mert mióta átléptem az iskola küszöbét, tudtam, hogy csak így válhatok a társadalom teljes értékű tagjává.
Évek kemény munkájával sikerült eljutnom oda, ahol most tartok, sikerült tékozló fiúként visszatérnem elhagyott apámhoz, megtérnem a kárpátok nyelvéhez. Környezetem visszafog
- Stílusa kiállhatatlan, kérem szorítkozzon a tények ismertetésére.
- Elnézését kérem, elragadott a hév. Hőn szeretett anyám hagyatékaként a magyar és az angol nyelv felcserélésével kerültem gyakran kellemetlen helyzetbe, de magaménak mondhatok más szokásokat is, az élet minden területéről, melyek egy ismeretlen számára különösnek, szokatlannak, esetleg perverznek tűnhetnek. Férfi létemre ülő helyzetben hódolok a biológiai kiválasztás élvezetének, a heti világgazdaságot kizárólag ürítés közben olvasom, mindig lehajtom a klozet fedelét miután elvégeztem szükségemet, és ugyanígy kivétel nélkül mindig tisztán hagyom magam után a toalett csészéjét.
Ebből, a teljesség igényével készült felsorolásból is tisztán látható, hogy családom a lét minden fontos területére felszerelt a normalitás elemózsiájával. Némelyeket sikerült felemésztenem, az "egy sima egy fordított" beszédet például már feldolgozta gyomrom, némelyek elfogyasztásának még csak most láttam neki: az ötórai tea gyakorlatán már méretes harapásnyomok mutatkoznak; és némelyeket pedig eszem ágában sincs leküzdeni, ezekbe az előző bekezdés felsorolása engedett bepillantást.
- No jó, no jó, eddig tűrtem a mondatait, de most már érje el, hogy megtérüljön ez az energiabefektetés.
- Láthatja az eddigiekből, nem csak egy emberöltőnyi örökség szorult belém, állati őseim rám hagyták az alkalmazkodás áldásos képességét is. Mondaná erre, milyen szerencsés vagyok emiatt. De ha mondaná, tévedne. Senki sem viseli el, ha valaki alkalmazkodik hozzá.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
