Az egyik

    Elsőre úgy érzem magam, mintha a letűnt idők párizsi szalonjában lennék, pedig sosem jártam ott. Rengeteg kis szobor összevissza, jelöletlenül két nagy vitrinben, tömeg odabent, kívül egyedül látogató. Sötétben világító Bábel-torony-installáció-lárma megy az idegeimre. Korongokat olvasok a félhomályban párnafalon, messziről látványos, közelről szörnyen kényelmetlen. Aztán elkezdődik a kiállítás.
    Aztán véget ér a kiállítás. A ruhatárosnő azt mondja, kérem. Jó kiállítás volt. Általában, ha kiállítást látogatok, a végére lefáradok, nem bírom egy egész tárlat súlyát a vállamon. Kortárs installációk, ideológiák húznak le, én meg azt mondom rájuk, hogy hagyjanak már békén. Ma egy kiállítás befogadása kínos. Nem tisztelem napjaink művészeit, nem vagyok hajlandó alávetni magam elvont műveiknek és nem kísérlem meg értelmezni őket, elegem van belőlük. Nem szeretek kiállításra járni. Nem is szoktam túl gyakran.
    Jó kiállítás volt. Tetszett. Nem azzal kellett foglalkoznom, hogy minden csóró művész helyébe beleképzeljem magamat és az életművük fényében értelmezzem az amúgy élvezhetetlen műveiket, nem kellett elolvasnom a mellékelt kis használati utasítást, hogy bármit megértsek az odavetett installációkból. Egyértelműen ki volt rakva egy fallosz fallosznak, egy torz embrió torz embriónak, egy fókabőr rövidnadrág fókabőr rövidnadrágnak. Kényeztetettek.
    Na de az első és második bekezdés között eltelt egy tárlat, és megváltozott egy benyomás. Most sem álltam kevésbé szkeptikusan a megtekintésre ajánlott tárgyakhoz, mint ahogy azt mondjuk a Ludwig Múzeumban tettem volna. Kellett egy kis idő ahhoz, hogy levetkőzzem ezt, de azt hiszem, erre volt kitalálva az egész. Az elfogadásra meg a toleranciára kívánták rávezetni a kedves vizitort és a neki szánt, szépen kikövezett útra én is ráléptem, elfogadtam a kiállítást. Nem zavart, hogy nagy orrú és göndör hajú, hogy más a bőrszíne, mint nekem, hogy szexuálisan másokhoz vonzódik, hogy közhelyes történeteteket közöl fogalmazni nem tudó és csontvelő evést ellenző szerzőktől.
    Amúgy is elfogadónak tartom magam. A bennem alapvető kétely mindenkinek egyformán kijár, nem teszek kivételt. Legalábbis ezt szeretném hinni. Tehát nem vagyok elfogadó. De ha látom, hogy itt egy kiállítás és én negatívan állok hozzá, akkor egy idő után eszembe jut, hogy ejnye, hát én elfogadónak mondom magam, hát akkor itt az alkalom. Na és akkor onnantól buzgón fogadok el.
    Egy-két éve nagyon oda voltam a japán kultúráért, elhatároztam, hogy leborotválom a hajamat a fejem búbján, hátul pedig megnövesztem és szamuráj konytba kötöm. Japán szerzőket olvastam. Készítettem egy bábfilmet szamuráj főszereplővel, képeket gyűjtögettem régi keleti páncélokról és azok alapján harcos figurákat rajzoltam. Kerestem egy nekik való szamurájos történetet, elhatároztam, hogy képregényt, vagy animációs filmet építek köréjük.
    Aztán elolvastam egy cikket, aminek a szerzője Suzuki Swiftet akart venni, a régit. Aztán megváltoztattam az elképzelésemet. Elkezdtem a magyar motívumokról begyűjteni a jpegeket, huszár ruhákat állítottam a kimonók helyébe. Magyar szerzőket nem kezdtem olvasni, hetyke, pödörni való bajuszt szerettem volna növeszteni, de sajnos képtelen voltam rá arcszőrzetem átmeneti fogyatékosságai miatt. Ez volt nekem a lényeg, hogy a távol-keleti, meglehetősen vonzó kultúra tanulmányozását meghagyjam a szigetországiaknak, ők könnyebben hozzáférnek és jobban beléjük van ivódva. Én idegen vagyok ehhez, nem fogok közéjük tolakodni és úgy tenni, mintha az én őseim is sógunok szolgálatában véreztek volna el.
    Megkerestem a nekem legközelebbi harcos kultúrát, ráálltam a huszárokra. Japán kölykök úgyse fognak Perczel Mórral foglalkozni, vagy Dembinszkyvel, rám vár a feladat, hogy őket is animációra vigyem. Mert két harcos kultúra ugyanaz és az összes többi is ugyanaz. Idézek erről:
    a szakácskönyvet ismerem, és tudom, hogy több mint húszezerféle tésztát sütnek. De ha jól megnézem, kitűnik, hogy ennyi nincs. Legfeljebb százhúsz. A többi csak arányokban vagy töltelékben vagy formában különbözik. Mikor még jobban odafigyeltem, láttam, hogy alapanyag szerint százhúsz tésztáról szó sem lehet. Megszámoltam, nem volt több, mint huszonhat. Még ez is sok. Még elemibb alapra tértem, s akkor kitűnt, hogy nincs több, csak hét.
    Nem Hamvas Béla tanított meg erre, nem A Másik, nem Winkler Róbert a Suzuki Swiftjével. De talán Winkler közel volt hozzá. A Másik nem tanított meg semmire. Ez tévedés. A Másik szemfényvesztés és közhely. Busómaszk, a tetejére ragasztva kígyót harapó kuvik és az orra is szarv, de nincs alatta senki. Kínai nők összetöpörödött lábára szabott cipő üresen. Munkatáborok csíkos egyenruhája Káin stigmájával, összehajtva és lerakva.
    Ettől jó.