Hogy miért lesz nektek jó?
A kötelék köztetek és a barátaitok, a tanáraitok, a hétköznapjaitok eddigi helyszíne között mindörökre szétrobban. Nem azt mondom, hogy soha többé nem fogjátok látni a kisképző szinte hetente vakolt falait, vagy nem lesztek soha többé része a lépcső fokait csiszoló folyamnak, de abban megegyezhetünk, hogy a hétfőtöknek, keddeteknek, szerdátoknak, csütörtökötöknek és pénteketeknek egy új iskola vagy munkahely fog ezentúl otthont adni.
Egy fél percig kivételes embernek is érezhetitek magatokat. Tovább nem.
Egy olyan embernek, aki kikerül abból a közegből, amibe mostanra már kellemesen belekocsonyásodott. Aki a rá kirótt, vagy általa felvett szereppel az eltelt 1823 napban már jobban azonosult, mint edimörfi a beverlihilszi zsaruval, viszont most egy új castingra kerül sor. Új emberek lesznek mostantól a sorsotokat közrefogó satupofák, akik mit sem tudnak arról, hogy eddig hogyan viselkedtetek. Nem kényszerítenek rá titeket az eddigi jellemetek által kijelölt útra, bármilyen új személyiséget felvehettek, csak és kizárólag rajtatok múlik.
Egy napig, egy hétig teljesen szabadak vagytok, bárhogyan dönthettek, senki sem fog titeket kérdőre vonni.
Egy hónap múlva viszont már az új életetek is tömlöcbe toloncol titeket, újra rátok csapódik a társaitok által megismert formátok cellájának ajtaja. Ekkorra észreveszitek azt is, hogy ugyanoda jutottatok, ahol ebben a pillanatban vagytok, egy kört írtatok le. Meg volt a lehetőségetek, hogy akármilyen ember bőrébe belebújjatok, mégsem öltöttetek idegen hámréteget, talán a kilökődéstől rettegve, de végülis maradtatok hazai pályán.
Pazarolhatjátok arra az energiátokat, hogy ezt a végkifejletet kielégítőnek láthassátok, de nem igazán éri meg. A célotok az kell, hogy legyen, hogy újjászülessetek és egy új, teljesen más emberként kezdjetek az új közösséggel kompatibilissá konvertálódni. Mert minden ember több annál, hogy kialakult személyiségének marionettje vissza tudja azt adni. Ezért érdemes váltogatni az ujjbábokat és kihasználni a két felvonás közti szünetet. Persze Henriknek még túl puhák vagytok, hogy színvonalas műsort adjatok, de a gyerekek úgyis minden viccen vihognak.
csütörtök
Szép/praktikus
A problémakör, mely azzal foglalkozik, a szép vagy a használható a jobb-e, az élet számtalan területén előkerül. Ráadásul általában fontos témákban, például a párválasztásban (vajon azzal az emberrel fogom-e jobban érezni magam, akinek a látványa kielégít, vagy azzal, akinek a társaságát élvezem?) vagy még fontosabb alkalmakkor: amikor vásárolunk. Gyakran gondolkozunk azon a boltban állva, vagy az interneten termékeket böngészve, hogy vajon azt vegyük-e meg, aminek a formája/színe tetszik, vagy azt, mit jól tudunk majd használni. Persze fontos aspektus az ár is, de ezt tekinthetjük a műfaj, a vásárlás sajátosságának.
Lehetetlennel határos általános elméletet felállítani a kérdésben, egy elvet meghatározni, amivel minden helyzetben helyesen dönthetünk, de próbálkozni talán lehet. Tulajdonképpen a legalapvetőbb eldöntendő kérdés, hogy mennyire kívánunk a megjelenésünkkel, a külsőségekkel foglalkozni. Bátran mondhatjuk, hogy engem aztán nem érdekel, milyen az emberek első benyomása, aki a külső, vagy előítéletek alapján ítél meg, azzal úgyse szívesen állnék szóba, teljesen azonban senki sem tudja magából kizárni az előítéleteket, senki sem tud teljesen elvonatkoztatni attól a formától, amivel nap, mint nap szembesül. A külsőségekkel való törődést tehát fel lehet fogni úgy is, mint a társadalomnak tett szívességet, amiért cserébe elnéznek nekünk apróbb hibákat, tehát tulajdonképp mi magunk is részesülhetünk áldásából.
A külsőnkből azonban nem csak a környezetünk ítél, hanem bizonyos fokig magunk is. Nem nézzük meg magunkat a tükörben minden nap, vagy ha tárgyainkra vonatkoztatjuk az állítást, azokat sem feltétlenül vizsgálgatjuk meg évente háromszázötvenhatszor, mégis ezek a dolgok adják meg a közeget, amelyben élünk; akaratlanul is, figyelmen kívül is, de jelenlétükkel befolyásolják a történtek áramlását.
Ha odafigyelünk a kontextusunkra, a minket körülvevő világra, akkor elkezdjük jobban megválogatni azokat a tárgyakat, amikkel berendezzük ezt a globális interiőrt. Ízlés, esztétikai érzék, ezek mind más dimenziók fogalmai, ebben a síkban csakis az a fontos, hogy mi magunk hogyan ítéljük meg magunkat. Ha egy olyan ember mellett éljük le az életünket, akire minden nap öröm ránézni, biztosan más létélményben részesülünk, mint egy olyan egyén mellett, akivel igaz páratlanul szórakozunk olykor, a külsejétől azonban a hányinger fog el minket. Természetesen vannak kompromisszumok és vannak tökéletes ötvözetek, olyan használati tárgyak, melyek nem csak gyönyörűek, de technikailag is megállják a helyüket. Talán az emberek között is létezik egy ilyen halmaz, nem tudom, csak azt, hogy legyen élő vagy élettelen a szépség és praktikusság hibridje, nem egy gyakori jelenség. Ezért érdemes berendezkedni egy konkrét álláspontra, azt következetesen szolgálni, hogy a nap mint nap elénk kerülő vagy szép vagy hasznos tárgyak és emberek áradatával el tudjunk számolni.
Ha nem sütjük rá a felszínesség bélyegét a forma élvezetének, a szépség hajhászásának selyemfényű levélpapírjára, úgy talán tisztább ítéletet hozhatunk. Általános jelenség, hogy a szép tárgyak drágábbak, mint a praktikusak, egy gyönyörű társ közelségéért többet kell küzdeni, mint egy kellemes beszélgető partnerért. Tehát általában fel merül a kérdés, hogy a vonzó külső megéri-e a plusz befektetést. Megtérül-e úgy, mint a kitűnően lemérhető praktikusság? Számít-e megtérülésnek olyan pozitívum, amire ha nem vagyunk nyitottak észre sem vesszük?
Olyan szerencsés kialakítású jellemünk, hogy a döntések után már tudjuk a választ ezekre a kérdésekre, utólag már mindenki nagyon okos tud lenni. Ha például már megvettünk egy méregdrága, használhatatlan, de gyönyörű tárgyat, nem fogjuk kihajítani az ablakon, a szépsége miatt úgyis megtartjuk. Fordítva pedig, hogyha nem küzdünk annak az embernek a közelségéért, akihez vonzódunk, hanem beérjük a rusnya barátainkkal, azt fogjuk érezni, mennyivel is többet ér egy jó barátság egy felszínes kapcsolatnál.
Talán minden döntésünkre úgy kéne néznünk, mintha már megtörtént volna. Beszélhetünk a lehetőségekről múlt időben, beleélhetjük magunkat a különböző választásokba, hogy megtörténtnek érezzük, s utólag ismét lehessünk okosak, de mikor elértük e szellemi fejlettség kellő mértékét, megtudjuk állítani a körhintát és újra a válaszút elé kerülhessünk, immár a döntés birtokában.
Esetleg hagyhatjuk figyelmen kívül is a döntéseket, s foglalkozhatunk mindegyikkel tényleg csak utólag, így mentesülhetünk a szépség és praktikusság közötti választással járó kínzó fejtörés alól.
De el is dönthetjük magunkban, hogy mit tartunk fontosabbnak, ezt felülvizsgálhatjuk minden választásnál és körülvehetjük magunkat olyan eszközökkel, amelyek a legmegfelelőbben egészítik ki életünk terét. Vadászhatunk a két ellentétes halmaz metszeteit alkotó elemekre is, ha véges időnkből futja arra, hogy egyetlen életünk egyenletének paramétereit tudatosan határozzuk meg. Ha jut energiánk arra, hogy magunknak válasszunk életet.
Lehetetlennel határos általános elméletet felállítani a kérdésben, egy elvet meghatározni, amivel minden helyzetben helyesen dönthetünk, de próbálkozni talán lehet. Tulajdonképpen a legalapvetőbb eldöntendő kérdés, hogy mennyire kívánunk a megjelenésünkkel, a külsőségekkel foglalkozni. Bátran mondhatjuk, hogy engem aztán nem érdekel, milyen az emberek első benyomása, aki a külső, vagy előítéletek alapján ítél meg, azzal úgyse szívesen állnék szóba, teljesen azonban senki sem tudja magából kizárni az előítéleteket, senki sem tud teljesen elvonatkoztatni attól a formától, amivel nap, mint nap szembesül. A külsőségekkel való törődést tehát fel lehet fogni úgy is, mint a társadalomnak tett szívességet, amiért cserébe elnéznek nekünk apróbb hibákat, tehát tulajdonképp mi magunk is részesülhetünk áldásából.
A külsőnkből azonban nem csak a környezetünk ítél, hanem bizonyos fokig magunk is. Nem nézzük meg magunkat a tükörben minden nap, vagy ha tárgyainkra vonatkoztatjuk az állítást, azokat sem feltétlenül vizsgálgatjuk meg évente háromszázötvenhatszor, mégis ezek a dolgok adják meg a közeget, amelyben élünk; akaratlanul is, figyelmen kívül is, de jelenlétükkel befolyásolják a történtek áramlását.
Ha odafigyelünk a kontextusunkra, a minket körülvevő világra, akkor elkezdjük jobban megválogatni azokat a tárgyakat, amikkel berendezzük ezt a globális interiőrt. Ízlés, esztétikai érzék, ezek mind más dimenziók fogalmai, ebben a síkban csakis az a fontos, hogy mi magunk hogyan ítéljük meg magunkat. Ha egy olyan ember mellett éljük le az életünket, akire minden nap öröm ránézni, biztosan más létélményben részesülünk, mint egy olyan egyén mellett, akivel igaz páratlanul szórakozunk olykor, a külsejétől azonban a hányinger fog el minket. Természetesen vannak kompromisszumok és vannak tökéletes ötvözetek, olyan használati tárgyak, melyek nem csak gyönyörűek, de technikailag is megállják a helyüket. Talán az emberek között is létezik egy ilyen halmaz, nem tudom, csak azt, hogy legyen élő vagy élettelen a szépség és praktikusság hibridje, nem egy gyakori jelenség. Ezért érdemes berendezkedni egy konkrét álláspontra, azt következetesen szolgálni, hogy a nap mint nap elénk kerülő vagy szép vagy hasznos tárgyak és emberek áradatával el tudjunk számolni.
Ha nem sütjük rá a felszínesség bélyegét a forma élvezetének, a szépség hajhászásának selyemfényű levélpapírjára, úgy talán tisztább ítéletet hozhatunk. Általános jelenség, hogy a szép tárgyak drágábbak, mint a praktikusak, egy gyönyörű társ közelségéért többet kell küzdeni, mint egy kellemes beszélgető partnerért. Tehát általában fel merül a kérdés, hogy a vonzó külső megéri-e a plusz befektetést. Megtérül-e úgy, mint a kitűnően lemérhető praktikusság? Számít-e megtérülésnek olyan pozitívum, amire ha nem vagyunk nyitottak észre sem vesszük?
Olyan szerencsés kialakítású jellemünk, hogy a döntések után már tudjuk a választ ezekre a kérdésekre, utólag már mindenki nagyon okos tud lenni. Ha például már megvettünk egy méregdrága, használhatatlan, de gyönyörű tárgyat, nem fogjuk kihajítani az ablakon, a szépsége miatt úgyis megtartjuk. Fordítva pedig, hogyha nem küzdünk annak az embernek a közelségéért, akihez vonzódunk, hanem beérjük a rusnya barátainkkal, azt fogjuk érezni, mennyivel is többet ér egy jó barátság egy felszínes kapcsolatnál.
Talán minden döntésünkre úgy kéne néznünk, mintha már megtörtént volna. Beszélhetünk a lehetőségekről múlt időben, beleélhetjük magunkat a különböző választásokba, hogy megtörténtnek érezzük, s utólag ismét lehessünk okosak, de mikor elértük e szellemi fejlettség kellő mértékét, megtudjuk állítani a körhintát és újra a válaszút elé kerülhessünk, immár a döntés birtokában.
Esetleg hagyhatjuk figyelmen kívül is a döntéseket, s foglalkozhatunk mindegyikkel tényleg csak utólag, így mentesülhetünk a szépség és praktikusság közötti választással járó kínzó fejtörés alól.
De el is dönthetjük magunkban, hogy mit tartunk fontosabbnak, ezt felülvizsgálhatjuk minden választásnál és körülvehetjük magunkat olyan eszközökkel, amelyek a legmegfelelőbben egészítik ki életünk terét. Vadászhatunk a két ellentétes halmaz metszeteit alkotó elemekre is, ha véges időnkből futja arra, hogy egyetlen életünk egyenletének paramétereit tudatosan határozzuk meg. Ha jut energiánk arra, hogy magunknak válasszunk életet.
Viktor Pelevin - A tervhivatal hercege
A szoba leginkább nagy, üres kamrára hasonlított. Áporodott szag terjengett – az olyan helyekre jellemzô bûz, ahol több macskát is tartanak, és kötegekben ôrzik a szovjet újságokat. A padlón szemét: üres gyógyszeres üvegcsék, egy fél pár régi cipô, törött gitár húrok nélkül, papírfecnik... Néhány helyen elvált a tapéta, és nagy cafatokban lógott, és az ablak az egészen közeli, egy méternél nem távolabbi lévô tûzfalra nyílt. A szoba közepén ott állt a hercegnô.
Szasa sokáig nézte, aztán néhányszor körbejárta, és hirtelen jó erôsen belerúgott. Ekkor a padlóra hullott és szétszóródott minden, amibôl a hercegnô állt – száraz tökbôl készült feje, a ragasztott szemekkel és szájjal, a radiátor mellé került, a kartonkezek összecsoklottak a silány pamutköpeny ujjában, a jobb lába leesett, a bal meg a padlóra dôlt a vasvázon lévô, fekete szövettel bevont féltestes próbababával együtt, amely egész hosszában elterült a padlón, egyenesen és valahogy egyértelmûen, mint egy politikai tiszt, aki fôbe lôtte magát.
Szasa sokáig nézte, aztán néhányszor körbejárta, és hirtelen jó erôsen belerúgott. Ekkor a padlóra hullott és szétszóródott minden, amibôl a hercegnô állt – száraz tökbôl készült feje, a ragasztott szemekkel és szájjal, a radiátor mellé került, a kartonkezek összecsoklottak a silány pamutköpeny ujjában, a jobb lába leesett, a bal meg a padlóra dôlt a vasvázon lévô, fekete szövettel bevont féltestes próbababával együtt, amely egész hosszában elterült a padlón, egyenesen és valahogy egyértelmûen, mint egy politikai tiszt, aki fôbe lôtte magát.
péntek
Dzsida Jenô: Nagycsütörtök - Pilinszky János: Apokrif, összehasonlító verselemzés
A kiválasztott
- Ki lesz Jézus Krisztus utódja? -
2008-ban, 1954-ben, 1933-ban és gondolom bármelyik másik évben is mindenki azt gondolta, hogy neki a legrosszabb a világon. Szinte csak abban lehet mérni az eltelt időt, az évek múlását, hogy mikor mihez volt divat hasonlítani extrém mértékben hányattatott sorsunkat. Asszem 1954 és 1933 Jézus Krisztus éve volt ebből a szempontból, rutinos versenyzőként már sokadik évben vitte haza a legtöbb szenvedésért járó díjat, tekinthetjük tehát, Viro Dolorum lévén a szakma koronázatlan királyának őt.
Vagy meg is koronázták emiatt? Hogy tövissel? Mindegy.
Ha az eddig élt emberek névsorában bekarikáznánk tehát azokat az embereket, akik azt hitték, hogy nekik a legrosszabb a világon, többieknek pedig sokkal könnyebben megy minden, észre se vennénk, hogy köztük van Dzsida Jenő, vagy Pilinszky János. Az ő nevüket egy másik felsorolásban lehet szerencsénk kiszúrni. A magyar érettségi tételeinek listájában, vagy mondjuk azoknak az embereknek a listájában, akik úgy tudták megfogalmazni parttalan önsajnálatukat, hogy aztán a többi ember élvezetesnek találja elolvasni azt. Persze a többi ember meglehetős igénytelen, fogékony az efféle átlagosabbnál átlagosabb életérzésekre, tulajdonképp bármire, ami legalább érdekesen van megfogalmazva.
Én cseppet sem tartom magam ezen tábor tagjának. Nekem a hátam közepére nem hiányzik Pilinszky János vagy Dzsida Jenő bánata. Elfogultságomban Jenővel szimpatizálok hát, mivel ő csak 21 sor erejéig rabolja drága időmet. János nyolcvanhárom sor elolvasására tart igényt, de legalább ő ennyi idő alatt rá is feszül a keresztre. Valójában persze megéri foglalkozni a kettejük bánatával, úgyhogy nézzük is meg, miért lógatják az orrukat, mi az a feldolgozhatatlan probléma, ami mérhető az összes ember bűneinek megváltásához:
Például késik a vonat.
Nem semmi.
Magam ismeretlenül állok a probléma előtt, Istennek hála nem részesültem még ekkora büntetésben, bele se merek gondolni, vajh' feltudnám-e dolgozni e helyzet végtelen kínjait... Beleroppannék... Beleroppannék, mint Jenő. A naiv Jenő. De nem naiv János. János ugyanis tudja, hogyha megmondaná a versében, hogy mi a problémája, akkor arra is mondhatnánk, hogy az bizony bagatell. Ő viszont hallgat az okairól, ha nekünk is elsiklik fölötte a figyelmünk, akkor pedig megvan a balhé, beugrottunk, elfogadtuk őt is Krisztusként. Sokkal tovább persze az ő ravaszsága sem terjed, egy ponton ugyanis kiderül, hogy ebbe a témába is ismét a második világháború apró-cseprő botlásait látja bele. Sajnálkozásra fogékony olvasóknál persze ez egyértelmű pozitívumként jelenik meg, halott zsidókkal kifoltozgatva saját fájdalmainak rostáját sokkal kellemesebb patchwork-öt kapunk, tele jól ismert, már ezerszer végig zokogott láger-fordulatokkal.
Talán azért is tetszik nekem ez a Jenő, mert ő nem pótolja ki még szenvedésben is hiányos sorsát azzal a kis összeállítással, amit a Fókuszban látott a minap, hanem kereken kiböki, hogy neki csak a vonatra kell várnia, emiatt tartja magát Dzsida J.K.I.F.M. Jenőnek, azaz Dzsida Jézus Krisztus, Isten fia Megváltó Jenőnek. Az ilyesmi szerintem korrekt.
Korrekt továbbá a sötétben útnak indult vándor szerepe is, amelybe belebújik Jenő, és az őt érő szinesztéziák megpróbáltatásai: a "tompa borzalom", a "fullatag" vagy "hideg sötét". Tulajdonképpen, ha nem nézem a vers utolsó négy sorát, akkor a megszemélyesített csillagok; a csatlakozás hiányának egyszerű, szinte magától értetődő volta; ahogy az emberkéz alkotta mozdonyok fénye és füstje a költőre vetül, ami elől hanyatt-homlok menekül vissza a várakozás erdejébe, ezek mind pozitívumként ülepednének le az Úr által el nem vett pohár alján.
Sajnos azonban elolvastam a vers végét is. Így tudom, hogy nem elég neki, hogy feleleveníti Péter, Jakab és János kudarcát, de ha már megvette a franchise-t, akkor már Mátét és a "kövér csöppekben" induló vér-izzadtság képet sem hagyhatja ki a buliból.
Pilinszky nem ilyen olcsó eszközökkel teszi bibliaivá nyolcvanhárom sorát, sokkal finomabban érzékelteti az értézeltetnivalót. János tudja, hogy nem kell a szánkba rágni, leírni konkrétan, hogy Én = Jézus Krisztus, anélkül is megértjük.
Éjjel, a kertben, "a számkivettetésben" ő is vádol. Szerinte nem ismerjük a fájdalmát (nem mondta el), bár mivel nem is az apjához beszél, annyira nem is érződik szavaiból a vágy a feloldozásra. Még azt is megteszi, hogy személyt vált, az egyes szám elsőjéről a harmadikjára. Össze nem illő jelzőkkel alkot megszemélyesítéseket ("és szólok én, mint éjidőn a fa") és metaforákat ("a haragos ég infravörösében"), hogy minél inkább elüssön a feldolgozott műtől és ne higgyük, hogy névrokonának művét másolja csupán. Még arra is képes, hogy a cselekményt is átírja kedve szerint:
A kereszten nem tudja elérni apját, nem tud vele beszélni. Talán ez az, amitől az ő, anyagdarabokból összefércelt falvédője különleges lesz és büszkén rakhatjuk majd a vitrinbe, jelezvén, hogy na ez, ez már valami. Talán ezzel próbál túlemelkedni Adyn, József Attilán, vagy bárki máson. Ők végülis megtalálták Istent, egész életükben édes arany haverok voltak, egyedül ez a János az, akinek nincs része ebben a kegyben. Talán ezért rosszabb neki annyival. Annyival, hogy talán már fel se fog támadni. Az kérdéses csupán, hogy ez a mi bűneink konstans voltát fejezi ki (azaz az izraelitákat ért sérelmek továbbra is pur-habként töltik-e ki szivacsos szerkezetű verseit), vagy csak azt, hogy amikor majd jön az Igazi, akkor János már nem figyel majd a harsonák szavára és nem emelkedik ki a földből, hogy megmérettessen.
Krisztusi fájdalmainak könnyei homorún bringáznak végig az arcán, a plasztika kifordításával érzékelteti, hogy ez az alapvetően pozitív alakzat negatív értelmű. Ha csöppenne még ki szemeiből nedv, teljesé válna a forma, sziklaarca ráncfeltöltést kapna. Szerencsére azonban már nem csurran semmi: vége az önsajnálatnak.
- Ki lesz Jézus Krisztus utódja? -
2008-ban, 1954-ben, 1933-ban és gondolom bármelyik másik évben is mindenki azt gondolta, hogy neki a legrosszabb a világon. Szinte csak abban lehet mérni az eltelt időt, az évek múlását, hogy mikor mihez volt divat hasonlítani extrém mértékben hányattatott sorsunkat. Asszem 1954 és 1933 Jézus Krisztus éve volt ebből a szempontból, rutinos versenyzőként már sokadik évben vitte haza a legtöbb szenvedésért járó díjat, tekinthetjük tehát, Viro Dolorum lévén a szakma koronázatlan királyának őt.
Vagy meg is koronázták emiatt? Hogy tövissel? Mindegy.
Ha az eddig élt emberek névsorában bekarikáznánk tehát azokat az embereket, akik azt hitték, hogy nekik a legrosszabb a világon, többieknek pedig sokkal könnyebben megy minden, észre se vennénk, hogy köztük van Dzsida Jenő, vagy Pilinszky János. Az ő nevüket egy másik felsorolásban lehet szerencsénk kiszúrni. A magyar érettségi tételeinek listájában, vagy mondjuk azoknak az embereknek a listájában, akik úgy tudták megfogalmazni parttalan önsajnálatukat, hogy aztán a többi ember élvezetesnek találja elolvasni azt. Persze a többi ember meglehetős igénytelen, fogékony az efféle átlagosabbnál átlagosabb életérzésekre, tulajdonképp bármire, ami legalább érdekesen van megfogalmazva.
Én cseppet sem tartom magam ezen tábor tagjának. Nekem a hátam közepére nem hiányzik Pilinszky János vagy Dzsida Jenő bánata. Elfogultságomban Jenővel szimpatizálok hát, mivel ő csak 21 sor erejéig rabolja drága időmet. János nyolcvanhárom sor elolvasására tart igényt, de legalább ő ennyi idő alatt rá is feszül a keresztre. Valójában persze megéri foglalkozni a kettejük bánatával, úgyhogy nézzük is meg, miért lógatják az orrukat, mi az a feldolgozhatatlan probléma, ami mérhető az összes ember bűneinek megváltásához:
Például késik a vonat.
Nem semmi.
Magam ismeretlenül állok a probléma előtt, Istennek hála nem részesültem még ekkora büntetésben, bele se merek gondolni, vajh' feltudnám-e dolgozni e helyzet végtelen kínjait... Beleroppannék... Beleroppannék, mint Jenő. A naiv Jenő. De nem naiv János. János ugyanis tudja, hogyha megmondaná a versében, hogy mi a problémája, akkor arra is mondhatnánk, hogy az bizony bagatell. Ő viszont hallgat az okairól, ha nekünk is elsiklik fölötte a figyelmünk, akkor pedig megvan a balhé, beugrottunk, elfogadtuk őt is Krisztusként. Sokkal tovább persze az ő ravaszsága sem terjed, egy ponton ugyanis kiderül, hogy ebbe a témába is ismét a második világháború apró-cseprő botlásait látja bele. Sajnálkozásra fogékony olvasóknál persze ez egyértelmű pozitívumként jelenik meg, halott zsidókkal kifoltozgatva saját fájdalmainak rostáját sokkal kellemesebb patchwork-öt kapunk, tele jól ismert, már ezerszer végig zokogott láger-fordulatokkal.
Talán azért is tetszik nekem ez a Jenő, mert ő nem pótolja ki még szenvedésben is hiányos sorsát azzal a kis összeállítással, amit a Fókuszban látott a minap, hanem kereken kiböki, hogy neki csak a vonatra kell várnia, emiatt tartja magát Dzsida J.K.I.F.M. Jenőnek, azaz Dzsida Jézus Krisztus, Isten fia Megváltó Jenőnek. Az ilyesmi szerintem korrekt.
Korrekt továbbá a sötétben útnak indult vándor szerepe is, amelybe belebújik Jenő, és az őt érő szinesztéziák megpróbáltatásai: a "tompa borzalom", a "fullatag" vagy "hideg sötét". Tulajdonképpen, ha nem nézem a vers utolsó négy sorát, akkor a megszemélyesített csillagok; a csatlakozás hiányának egyszerű, szinte magától értetődő volta; ahogy az emberkéz alkotta mozdonyok fénye és füstje a költőre vetül, ami elől hanyatt-homlok menekül vissza a várakozás erdejébe, ezek mind pozitívumként ülepednének le az Úr által el nem vett pohár alján.
Sajnos azonban elolvastam a vers végét is. Így tudom, hogy nem elég neki, hogy feleleveníti Péter, Jakab és János kudarcát, de ha már megvette a franchise-t, akkor már Mátét és a "kövér csöppekben" induló vér-izzadtság képet sem hagyhatja ki a buliból.
Pilinszky nem ilyen olcsó eszközökkel teszi bibliaivá nyolcvanhárom sorát, sokkal finomabban érzékelteti az értézeltetnivalót. János tudja, hogy nem kell a szánkba rágni, leírni konkrétan, hogy Én = Jézus Krisztus, anélkül is megértjük.
Éjjel, a kertben, "a számkivettetésben" ő is vádol. Szerinte nem ismerjük a fájdalmát (nem mondta el), bár mivel nem is az apjához beszél, annyira nem is érződik szavaiból a vágy a feloldozásra. Még azt is megteszi, hogy személyt vált, az egyes szám elsőjéről a harmadikjára. Össze nem illő jelzőkkel alkot megszemélyesítéseket ("és szólok én, mint éjidőn a fa") és metaforákat ("a haragos ég infravörösében"), hogy minél inkább elüssön a feldolgozott műtől és ne higgyük, hogy névrokonának művét másolja csupán. Még arra is képes, hogy a cselekményt is átírja kedve szerint:
A kereszten nem tudja elérni apját, nem tud vele beszélni. Talán ez az, amitől az ő, anyagdarabokból összefércelt falvédője különleges lesz és büszkén rakhatjuk majd a vitrinbe, jelezvén, hogy na ez, ez már valami. Talán ezzel próbál túlemelkedni Adyn, József Attilán, vagy bárki máson. Ők végülis megtalálták Istent, egész életükben édes arany haverok voltak, egyedül ez a János az, akinek nincs része ebben a kegyben. Talán ezért rosszabb neki annyival. Annyival, hogy talán már fel se fog támadni. Az kérdéses csupán, hogy ez a mi bűneink konstans voltát fejezi ki (azaz az izraelitákat ért sérelmek továbbra is pur-habként töltik-e ki szivacsos szerkezetű verseit), vagy csak azt, hogy amikor majd jön az Igazi, akkor János már nem figyel majd a harsonák szavára és nem emelkedik ki a földből, hogy megmérettessen.
Krisztusi fájdalmainak könnyei homorún bringáznak végig az arcán, a plasztika kifordításával érzékelteti, hogy ez az alapvetően pozitív alakzat negatív értelmű. Ha csöppenne még ki szemeiből nedv, teljesé válna a forma, sziklaarca ráncfeltöltést kapna. Szerencsére azonban már nem csurran semmi: vége az önsajnálatnak.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
