József Attila: A dunánál

A vers egy valóságos képpel, valóságos helyzettel – a József Attila rutinnal – indul, ezt alakítja át az érzéseinek, hangulatainak kivetülésévé, rögtön a negyedik sorban. A kezdőkép alsó sávját komótosan átszelő dinnyehéj azóta József Attila szimbólumává vált, boldog-boldogtalan utalgat ilyen és ehhez hasonló képekkel a költőre. Tehát a címben már említett folyó partján üldögélő lírai én pihenteti a szemét a környezetén, miközben elmélkedik és lassan a gondolata szét árad a kézzel tapintható valóság látványába, "Mintha szívemből folyt volna tova." A hömpölygő folyót tehát úgy írja le, mintha ő tartalmazná, feltételezve, hogy ami belőle ömlik ki, az az ő részét képezi. Ennek mond ellent a hasonlatok sorozata, mellyel a dicső vizet illeti: először a munkát, annak is a kétkezi fajtáit látja meg benne, amiket ő nem végez, olyan minőségeket észlel a víz fodrai között, amikkel ő nem rendelkezik, majd halott anyját veszi észre a habokban: hiányának legerősebb szimbólumát.
Na de hogy lehet, hogy ami a lírai énen keresztül elevenedik meg, az nincs meg benne? - kérdezi talán. Tisztában van azzal, hogy vélekedik a költő önmagáról és a világról? Szerencsére ő ezt is elmondja, de csak azután, hogy a képzelgéséből kiszakítja egy véletlen"baleset": elered az eső. Látszik, hogy nem most üldögél először egyedül, gondolataira koncentrálva, technikájában megmutatkozik a több éves tapasztalat: magát a zavaró tényezőt, az esőt állítja szolgálatába, a képében a múlt cseppjei zavarják meg a hullámok hömpölygő felszínét. Ezzel vissza is süllyed az eredeti gondolatmenetébe, a metaforák bugyborékolva szakadnak fel a szájából, a ruhái alól és rohannak a vízfelszínére, hogy ott aztán a levegő egészével egyesülve pukkanjanak szét, párhuzamosan azzal, ahogy a költő feje koppan a folyó fenekén.
Talán eszméletét vesztette az ütéstől, talán már több napja oszló vízi hulla a lírai én, képes az első szakasz kérdéseire válaszokkal szolgálni. Mint a testből kiszakadt lélek, tekint kívülről helyzetére, a világra, onnan pedig könnyű okosnak lenni. Oldalán megelevenednek más lelkek is, "száz ezer ős" szemléli vele az idő folyamát, ezt az ősi toposzt: a minden tudást magában foglaló végtelen, szivárványos folyamot, ami az idő vízimalmának kerekét hajtja. Kezd rátérni a már leírt, de még meg nem válaszolt kérdésre, szintén egy már ismert, régi történettel, az anyag és a szellem, a múlt és a jelen, az öröm és a bánat jin-jang szerű kapcsolatával magyarázza meg, hogyan lehetséges, hogy egy olyan folyam fakadjon az ő szívéből, ami magában foglal mindent, amiben ő maga hiányt szenved. Kereshetnénk összefüggést a "Verset írunk - ők fogják ceruzámat s én érzem őket és emlékezem sorok" között és József Attila nyugodtabb, lemondó természetén olykor felül kerekedő dührohamai között vagy a legtöbb versében felvázolt két út közül, ahogyan a problémáin felül kerekedhet, olyan tudományos szakkifejezésekkel dobálózva, mint a tudathasadás és hasonlók, mégsem tesszük.
Helyette a harmadik és egyben utolsó szakasszal kezdünk foglalkozni, melyben az óda hagyományainak megfelelően egy végső következtetést próbál meg levonni a vers írója. Szüleit mutatja be, akiknek akár a régebbi korok nagy gondolkodóit (akár még keleti gondolkodókat is, de azért ennyire talán ne menjünk messzire) is tekintheti, szintén ellentétekkel; anyja kun fehérje beleível apja székely feketéjébe és a gondoskodás világos pontját süti belé, amíg a sötét pólus az igazsággal foltozza be a makulátlanságot. Ez kört alkot, az író köré, ettől válik az eggyé és mindenné, a teljes világgá.
Ha nem felejtettük még el, hogy a lírai én kiterülve nyugszik a Duna kavicsos alján, akkor arra gondolhatunk, hogy ezzel holt magányában újra építi a világot más táptalaj híján önmagában. Rekonstruálja emiatt szívében a felmenőit, Árpádot, Zalánt, Werbőczit és Dózsát, a magyar nemzet etnikumait és történelmét, majd a "szelíd jövő"-höz fordul.
Szelíd lenyugvása, ha a versben maradunk, annak tudható be, hogy mindent magában foglal, így mindenre tekintettel van, ezért nem követeli vissza olyan vadul a magyarok kudarcainak eredményeként elvesztett területeket, mint a tizennégy évvel korábban íródott Nem, nem soha című versében. Épp az ellenkezőjére buzdít: "A harcot, amelyet, őseink vívtak, békévé oldja az emlékezés".
Dolgozni akar. Rendezni végre a világgal közös dolgait. Tisztában van azzal is, hogy ez nem lesz könnyű munka. Kár, hogy már meghalt.