Dzsida Jenô: Nagycsütörtök - Pilinszky János: Apokrif, összehasonlító verselemzés

A kiválasztott
- Ki lesz Jézus Krisztus utódja? -

2008-ban, 1954-ben, 1933-ban és gondolom bármelyik másik évben is mindenki azt gondolta, hogy neki a legrosszabb a világon. Szinte csak abban lehet mérni az eltelt időt, az évek múlását, hogy mikor mihez volt divat hasonlítani extrém mértékben hányattatott sorsunkat. Asszem 1954 és 1933 Jézus Krisztus éve volt ebből a szempontból, rutinos versenyzőként már sokadik évben vitte haza a legtöbb szenvedésért járó díjat, tekinthetjük tehát, Viro Dolorum lévén a szakma koronázatlan királyának őt.
Vagy meg is koronázták emiatt? Hogy tövissel? Mindegy.
Ha az eddig élt emberek névsorában bekarikáznánk tehát azokat az embereket, akik azt hitték, hogy nekik a legrosszabb a világon, többieknek pedig sokkal könnyebben megy minden, észre se vennénk, hogy köztük van Dzsida Jenő, vagy Pilinszky János. Az ő nevüket egy másik felsorolásban lehet szerencsénk kiszúrni. A magyar érettségi tételeinek listájában, vagy mondjuk azoknak az embereknek a listájában, akik úgy tudták megfogalmazni parttalan önsajnálatukat, hogy aztán a többi ember élvezetesnek találja elolvasni azt. Persze a többi ember meglehetős igénytelen, fogékony az efféle átlagosabbnál átlagosabb életérzésekre, tulajdonképp bármire, ami legalább érdekesen van megfogalmazva.
Én cseppet sem tartom magam ezen tábor tagjának. Nekem a hátam közepére nem hiányzik Pilinszky János vagy Dzsida Jenő bánata. Elfogultságomban Jenővel szimpatizálok hát, mivel ő csak 21 sor erejéig rabolja drága időmet. János nyolcvanhárom sor elolvasására tart igényt, de legalább ő ennyi idő alatt rá is feszül a keresztre. Valójában persze megéri foglalkozni a kettejük bánatával, úgyhogy nézzük is meg, miért lógatják az orrukat, mi az a feldolgozhatatlan probléma, ami mérhető az összes ember bűneinek megváltásához:
Például késik a vonat.
Nem semmi.
Magam ismeretlenül állok a probléma előtt, Istennek hála nem részesültem még ekkora büntetésben, bele se merek gondolni, vajh' feltudnám-e dolgozni e helyzet végtelen kínjait... Beleroppannék... Beleroppannék, mint Jenő. A naiv Jenő. De nem naiv János. János ugyanis tudja, hogyha megmondaná a versében, hogy mi a problémája, akkor arra is mondhatnánk, hogy az bizony bagatell. Ő viszont hallgat az okairól, ha nekünk is elsiklik fölötte a figyelmünk, akkor pedig megvan a balhé, beugrottunk, elfogadtuk őt is Krisztusként. Sokkal tovább persze az ő ravaszsága sem terjed, egy ponton ugyanis kiderül, hogy ebbe a témába is ismét a második világháború apró-cseprő botlásait látja bele. Sajnálkozásra fogékony olvasóknál persze ez egyértelmű pozitívumként jelenik meg, halott zsidókkal kifoltozgatva saját fájdalmainak rostáját sokkal kellemesebb patchwork-öt kapunk, tele jól ismert, már ezerszer végig zokogott láger-fordulatokkal.
Talán azért is tetszik nekem ez a Jenő, mert ő nem pótolja ki még szenvedésben is hiányos sorsát azzal a kis összeállítással, amit a Fókuszban látott a minap, hanem kereken kiböki, hogy neki csak a vonatra kell várnia, emiatt tartja magát Dzsida J.K.I.F.M. Jenőnek, azaz Dzsida Jézus Krisztus, Isten fia Megváltó Jenőnek. Az ilyesmi szerintem korrekt.
Korrekt továbbá a sötétben útnak indult vándor szerepe is, amelybe belebújik Jenő, és az őt érő szinesztéziák megpróbáltatásai: a "tompa borzalom", a "fullatag" vagy "hideg sötét". Tulajdonképpen, ha nem nézem a vers utolsó négy sorát, akkor a megszemélyesített csillagok; a csatlakozás hiányának egyszerű, szinte magától értetődő volta; ahogy az emberkéz alkotta mozdonyok fénye és füstje a költőre vetül, ami elől hanyatt-homlok menekül vissza a várakozás erdejébe, ezek mind pozitívumként ülepednének le az Úr által el nem vett pohár alján.
Sajnos azonban elolvastam a vers végét is. Így tudom, hogy nem elég neki, hogy feleleveníti Péter, Jakab és János kudarcát, de ha már megvette a franchise-t, akkor már Mátét és a "kövér csöppekben" induló vér-izzadtság képet sem hagyhatja ki a buliból.
Pilinszky nem ilyen olcsó eszközökkel teszi bibliaivá nyolcvanhárom sorát, sokkal finomabban érzékelteti az értézeltetnivalót. János tudja, hogy nem kell a szánkba rágni, leírni konkrétan, hogy Én = Jézus Krisztus, anélkül is megértjük.
Éjjel, a kertben, "a számkivettetésben" ő is vádol. Szerinte nem ismerjük a fájdalmát (nem mondta el), bár mivel nem is az apjához beszél, annyira nem is érződik szavaiból a vágy a feloldozásra. Még azt is megteszi, hogy személyt vált, az egyes szám elsőjéről a harmadikjára. Össze nem illő jelzőkkel alkot megszemélyesítéseket ("és szólok én, mint éjidőn a fa") és metaforákat ("a haragos ég infravörösében"), hogy minél inkább elüssön a feldolgozott műtől és ne higgyük, hogy névrokonának művét másolja csupán. Még arra is képes, hogy a cselekményt is átírja kedve szerint:
A kereszten nem tudja elérni apját, nem tud vele beszélni. Talán ez az, amitől az ő, anyagdarabokból összefércelt falvédője különleges lesz és büszkén rakhatjuk majd a vitrinbe, jelezvén, hogy na ez, ez már valami. Talán ezzel próbál túlemelkedni Adyn, József Attilán, vagy bárki máson. Ők végülis megtalálták Istent, egész életükben édes arany haverok voltak, egyedül ez a János az, akinek nincs része ebben a kegyben. Talán ezért rosszabb neki annyival. Annyival, hogy talán már fel se fog támadni. Az kérdéses csupán, hogy ez a mi bűneink konstans voltát fejezi ki (azaz az izraelitákat ért sérelmek továbbra is pur-habként töltik-e ki szivacsos szerkezetű verseit), vagy csak azt, hogy amikor majd jön az Igazi, akkor János már nem figyel majd a harsonák szavára és nem emelkedik ki a földből, hogy megmérettessen.
Krisztusi fájdalmainak könnyei homorún bringáznak végig az arcán, a plasztika kifordításával érzékelteti, hogy ez az alapvetően pozitív alakzat negatív értelmű. Ha csöppenne még ki szemeiből nedv, teljesé válna a forma, sziklaarca ráncfeltöltést kapna. Szerencsére azonban már nem csurran semmi: vége az önsajnálatnak.